Dávid in Japan

2017.jún.18.
Írta: Hajas Dávid komment

"Ha nincs kifogásuk ellene, dobozolhatnánk egy kicsit..."

avagy költözés a világ másik felére

Elég komoly kihívás elé állított a bejegyzés címének megalkotása, vagyis pontosabban a megtalálása. Bele is telt vagy 15 percbe, míg sikerült átlapozni érte egy teljes könyvet. Igaz egy viszonylag rövidet, de akkor is végig kellett bogarászni. Igaz ez most egy kicsit egyedi átolvasás volt, mivel a számítógépen, pontosabban az interneten történt. Ezért talán pontosabb kifejezés lenne az átpörgetés. Lényeg, hogy sikeres volt a művelet és meglett a keresett idézet. Még szerencse, hogy ez nem eredeti japán könyv volt, mert azzal lett volna baj nem is kicsit. Merthogy azért még ott nem tartok (és talán nem is fogok soha), hogy japánul olvassak bármit. De haladok azért. Szépen lassan, úgymond megfontoltan. Már lassan egy értelmes mondatot is ki tudok nyögni. De minderről bővebben majd máskor, mert az a kis csata köztem és az írásjelek között megér egy külön bejegyzést. Arra fel kell készülni rendesen, ott vér folyik. Ráadásul nem is kevés. És nem mindig csak az enyém szerencsére...

A hosszabb kihagyás után egy nagyon régi elmaradást szeretnék pótolni. Lehetne akár azt is mondani, hogy ez egy  alapmű vagy leírás lesz azok számára, akik valami hasonló költözésre készülnek (vagy még nem tudják, hogy készülnek, de ha a jövőben erre sor kerül, akkor ez egy rendkívül érdekes és hasznos útmutató). Röviden fogalmazva: hogyan is sikerült ideérkeznie azon holmiknak, amelyek nem velem együtt utaztak. Egy szóban: repülőgéppel. Egy egész mondatban: Teherszállító repülőgéppel érkeztek Székesfehérvárról Japánba, dobozokba csomagolva. Ezt így elmondva, leírva egyáltalán nem gondolnám olvasóként érdekfeszítőnek. Pedig a valóságban feltétlenül az. Korábban nekem sem volt  fogalmam erről az iparágról, de mostanra kijelenthetem, hogy elképesztő profizmus van mögötte. És ezt nem csak az mondatja velem, hogy minden csomagom sértetlenül érkezett meg. Ez kérem szépen a kőkemény valóság.

Ugrás vissza az időben több mint fél évet, November van, amikor is a munkahelyemmel szerződésben álló költöztetőnek is nevezhető cég (igazából idegen szóval rondán fogalmazva nemzetközi relokációs szolgáltatásokat kínáló vállalat) magyarországi képviselőjétől megérkezett az első elektronikus levél, amely a hivatalos kapcsolatfelvételt jelentette. Ekkor kezdetét vette egy tréfás játék, amelyet valószínű csak én élveztem. A dolog lényege az volt, hogy 2-3 hetente ígértet tettem, hogy hamarosan meg lesz utazás dátuma és akkor le tudjuk rögzíteni a költöztetéshez szükséges időpontokat is. Mindez eltartott jó két hónapig, mígnem január közepére nagy nehézségek árán végelegessé vált az indulás, így végre ezen a téren is lehetett kezdeni valami komolyabb dolgot az addigi folytonos hitegetés után. A feladat nem volt valami bonyolult. Kettő dátumról szólt a történet összesen. Egy darab felmérés és egy darab költözés napjáról. Nyilván ezek közül az elsőt illeti meg az időrendben is az elsőbbség, nemcsak az itteni felsorolásban.

Azt feltétlen tudni kell a lehetőségeimről, hogy azok igen csak jók voltak. Igazából nem kaptam pontos utasítást arról, hogy mik a korlátok (anyagi értelemben), de a szóbeszéd alapján szinte lehetetlen elérni a limitet. Úgyhogy tenyerek dörzsölődtek, indulhatott is a kutatás a Csúcsos-hegyen (székesfehérvári Aranybulla emlékmű helye helyi nevén, ahogy nagypapám tanította) egykori tankja és valami jófajta istvántelki gazban álló személykocsi után. Ha csinálunk valamit, akkor csináljuk nagyban, nem? De. A 40 lábas konténerbe minden befér, úgyhogy ellenkezésnek helye nincs. A lehetőség tehát adott volt, de a precíz gazdasági (legfőképpen megtérülési) számítások után úgy döntöttem/döntöttünk, hogy csak és kizárólag ruhát és egyéb, az élethez feltétlen szükséges fontos és nem túl fontos dolgokat fogok magammal vinni. Így semmiféle bútor, játszóház, biliárdasztal, csocsóasztal és úszómedence nem került be az utazókeretbe. Ergo az összméret (sem a tömeg, sem a térfogat) nem volt jelentősnek mondható (kb egy Barkas vagy egy nagyon kicsit több). Azért a keveset is fel kellett mérni, mert ez a dolgok rendje. Úgyhogy egy szép napon beállított hozzánk a specialista. A hozzánk itt fontos, mert azt feltétlen meg kell itt jegyezni, hogy köteleztem Anyukámat a részvételre, mivel az finoman szólva is kikészített, amit ő hitetlenség címszóval lefolytatott az azt megelőző egy-két hónapban. Semmit nem volt hajlandó elhinni a költöztetésről. Úgyhogy egy idő után feladtam a vég nélküli vitákat és megállapodtunk, hogy legyen ott és kérdezzen meg mindent, amit akar és engem ne stresszeljen tovább. És ez meg is történt és láss csodát kinek lett igaza a témák 90%-ban? Bocs Anya, de ez kihagyhatatlan volt. :)

Maga a felmérés egy mintegy 30 perces  lakásséta volt. Szépen végig mutattam mindent, amit vinni akartam (sok minden elő volt már készítve vagy legalább egy helyre összerendezve). Az úriember egy darab tablet (és valószínű a megfelelő szoftver), a szeme valamint a rutin és évek társai kft segítségével gyorsan összeírta az összmennyiséget, majd elköszönt és távozott. Ígéret: ajánlat a központnak napokon belül. Azért annyit félhivatalosan elárult, hogy ez nem túl sok, úgyhogy jók lehetünk akár légi szállításra is. Ez azért jó hír volt ismerve a hajós történeteket. És itt nem a szomáli kalózokról vagy a Malaka-szoros hajófosztogatóiról van. Mert ki a viharnak kellene az amerikai foci labdám vagy a két kismalac közül bármelyik is? Hanem arról, hogy a hajó szép is, nagy is és legfőképpen lassú is. Számokban: 0,5 vs 3. Mértékegység hónap. Ez előbbi lett a repülő. Utóbbi pedig Bernhard kollégám cuccai hajón. Ezzel el is árultam, hogy esetemben a röpülősök győztek a hajósok felett. Igazi Z épület 5. emeleti csata volt, csak szolid és vér nélküli.

Következő lépés a költözés napjának kijelölés volt. 3 vagy 4 nappal az indulás előtt. Azért felkészülés is történt, amelyről nem szabad megfeledkezni. Fontos háttér-információ a miérthez: Japán nem kedvelt hely költöztetés szempontjából. A japán vámhatóság nem kedves. Vagyis lehet kedves, de sokat akar. Irreálisan. Teljes tételes listát a csomagról. Minden egyes dologról. És hozzá értéket is. Nem kis duzzogás árán, de azért kiköhögtem magamból valahogy azt az átkozott listát. Meg nyilván el kellett dönteni legalább előző este, hogy mégis pontosan mit akarok vinni és mit nem. Ennek keretében például rendeztem egy komolyabb ruhakasztingot is. Értsd ezalatt, hogy végre kidobáltam azokat a ruhákat, amelyek nem voltak rajtam 10 éve. Igaz legalább 5 éve nem jöttek volna fel rám... Javítanom kell, mert nem kidobásra került mind, hanem mentek a vöröskereszthez azok, amelyek még olyan állapotban voltak.

Mi is történt pontosan? Reggel 9 óra. Csöngetnek. Két úriember érkezett, mint a költöztető csapat. Felmérték ők is, hogy pontosan hol mi van, majd meg is született a haditerv, pontosabban a munkaterv. Haladási irány felülről lefelé a házban. Kezdésnek ruhák, majd utána az összes többi cuuc a pincéből a kerékpárral együtt. És itt jön most a legfontosabb rész és a leginkább nem hihető dolog (Anyukám részéről feltétlen). A ruhákat szépen ki kell tenni és rájuk bízni az elpakolást. Semmi extra előre csomagolás nem szükséges, a szakik mindent profin elrendeznek. Ehhez összesen 3 különböző nyersanyagot és 3 különböző eszközt használnak. Az anyagok a kartondoboz (rengeteg méret áll rendelkezésre lapra szerelve, többféle méretben az igénynek vagy a pakolandó holmi alakjának megfelelően), a csomagolópapír és a ragasztószalag. Eszközök pedig a filctoll, a sniccer és a ragasztószalag adagoló. Ebből ez utóbbi kettő külön említést érdemel. Minden túlzás nélkül kijelententhető, hogy ők bizony ezzel a két dologgal a kezükben születtek. Úgy tekerik azt a ragasztószalag adagolót, hogy szinte könnybe lábadt a szemem a gyönyörűségtől. Varázslat. Nincs rá jobb szó. A profizmus, de az már ebben az írásban elcsépeltté vált. És a sniccerrel sem akkor mutatkoztak be egymásnak, az is biztos egy igaz. Úgy metélték, alakították a dobozokat, mint az álom. Még el sem értük a delet és már hűlt helyük sem volt. Pedig a papírok kitöltése is volt vagy 15-20 perc. Igaz ebben segített az előre elkészített lista, így gyorsan ment a dobozok tartalmának feliratozása. Egészen pontosan 16 csomag készült el és kelt útra több mint 9000 kilométerre levő végállomás felé.

Valamivel több, mint két hét múlva már Japánban kaptam a költöztető cég helyi kirendeltségétől a levelet, hogy a csomagjaim szerencsésen landoltak és a raktárban várják, hogy rendetlen gazdájuk átvegye őket. Ez bizony nagyon jól hangzott, az a kérdés meg még jobban, hogy milyen címre jöhetneki. Hát mondtam, hogy egyelőre semmilyenre, mert a hotelszoba kicsit megtelne, így javasoltam, hogy maradjunk annyiban, hogy szólok, ha megvan a lakás és annak átvétel dátuma. Na, majd akkor jöhetnek. És erre nem is kellett már túl sokat várni. Március 21-én le is szállították az árut hiánytalanul, sértetlenül. Mindez az emlékezetes (vagyis emlékek nélküli) welcome party másnapján érkezett bútorokkal együtt teljes káoszba taszította a lakást. Szemléltetésképpen néhány kép a disznóólnak is nagy is csak jóindulattal nevezhető lakásról, amikor már minden megérkezett (nappali raktárrá változott / öltözködj dobozból, mert a kofferben már csak szennyes van)

img_0525.JPG

img_0524.JPG

És azért nem szabad megfeledkezni, hogy a végtelen mennyiségű doboz azért pár hét alatt csak kiürült és utána szükség az már nem nagyon volt rájuk. Kidobásra kerültek, és ezzel konkréten egy hatalmas környezetszennyezést sikerült végrehajtanom. Összességében lett vagy 50 kiló hulladék (papír és műanyag). De, hogy kicsit mentsem magam, az egészet lehordtam a szelektívbe. Olyan 3-4 kanyar volt, a lift természetesen teljesen teletömve mindannyiszor. Élmény volt. Az egész előszobát sikerült előtte eltorlaszolni:

img_0538.JPG

Végül, de nem utolsósorban szeretnék megemlékezni egy visszatérő vendégről. Egy képről van szó. Egy puzzle. A kép története Japánban kezdődött (vagyis ott született meg) és most, több mint 15 évvel azután, hogy elvándorolt Magyarországra (önkéntes száműzetésbe), visszatért Japánba. A képet egy volt osztálytársamtól Katától (aki márciusban járt Japánban - édesanyja rakta ki, amikor Japánban éltek) kaptam még jó pár évvel ezelőtt és akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy a kép néhány év múlva visszatér a szülőföldjére. De milyen a sors. Visszatértek a Sinkanszenek: img_0536.JPG A kérdés már csak az, hogy milyen lesz majd a hazaút? Amit már most előre látok, hogy vissza n-szer több cucc fog menni. A kérdés már csak az mennyi lesz az n? 2,3,4...?

Dávid

Mielőtt végleg elmegyek

avagy a kezdetek kezdete

Örömmel jelentem, hogy sikerült túlélni az egyhetes pihenőt, a Golden Week néven futó nemzeti ünnepekben gazdag hetet. Nagyon régen volt hasonló "szabadságom", amikor az időm jelentős részét otthon töltöttem és nem utaztam el hosszabb-rövidebb időre valahova. Persze volt minden évben kb. 2 hét hosszan karácsonyi szünet, de az nem egy alkalommal vizsgaidőszak volt, így szinte csak tanulásról vagy annak imitálásáról szólt. Amennyiben nem, akkor meg többnyire valódi semmittevéssel, evéssel, még több evéssel és végtelen sok TV nézéssel telt. Erről különösen szüleim és kedves testvérem tudna részletesen beszámolni. Minden közül kiemelkedik a világhírű performanszom, azaz az órákon át tartó kanapén fetrengés a végtelen unalom miatti óriási szenvedéssel megfűszerezve. Szóval ezért nem számítom ezt bele a szabadságok közé igazán. De most nem ez lesz a mese, hanem valami egészen más, sokkal régebbről. Egy emlék a Golden Weekről - Hachikó szobra:

img_1018.JPG

Az egész úgy kezdődött. hogy volt valaki, aki hallott valamit, aztán továbbadta valaki másnak is és aztán utána még sok csavar is volt, de a történet vége az lett, hogy az első valaki ott állt egy elég bonyolult döntés előtt, amelyet aztán eldöntött úgy, ahogy, de ez nem is érdekes most. Fontos az, hogy kapott több levelet is érdekes cégektől. Vagyis első körben egytől. Egy relokációs ügynökségtől. Ebben azt közölték, hogy jó lenne minél hamarabb összeszedni igen sok dokumentumot, azokat, mint a villám beszkennelni és elküldeni nekik, mert irgum-burgum. Na, most azért ezt a valakit sem kell félteni, mert az időhúzás tiszteletbeli doktora. Legalábbis a szülei szerint az, akik ennek igen nagy gyakorisággal hangot is adtak és szinte törvényszerűen vágták a fejéhez pont annyiszor, ahányszor csak lehetett. Az mellékes, hogy ebben néha volt is némi igazság. Ezért most, hogy megmutassa a világnak, hogy milyen egy kemény arc ő, erőt vett magán és produkálta a dokumenteket és kitöltött egy jófajta kérdőívet is, annak érdekében, hogy boldog tulajdonosa lehessen a mágikus hangzású CoE-nek. Miért is valakinek élete célja CoE-t szerezni? Mert az kell és pont. Mert az jó. És még szép is. Meg aztán mindenki szeret olyan dolgokat birtokolni, amelyek különlegesek, nehéz hozzájutni. Ez is egy olyan. Valóságban annyira azért nem, de azért nem kapható minden 7elevenben. :)

Eddig és netovább a ködösítéssel. CoE = Certificate of Eligibility. Ez egy olyan dokumentum, amely a kulcs a Japánban történő hosszú távú tartózkodáshoz, ergo az odaköltözéshez. Ha ilyened nincs, nem kapsz vízumot se. Jogos kérdés, hogy mire fel is vagánykodás a vízummal egy országgal kapcsolatban, amellyel Magyarországnak kölcsönös vízummentességi megállapodása van. Ez így igaz és jól is hangzik, de pontosan csak addig, ameddig az ember fia vagy lánya turisztikai céllal utazik a világ túl felére. És nem mellesleg nem hosszabb időt szeretne a Dragon Ball őshazájában eltölteni, mint 90, azaz kilencven nap. Amint A (turisztika) vagy B (<90 nap) nem teljesül, már lehet is kezdeni a szervezkedést a vízumért. És ez ott egy OR kapu, egy megengedő vagy (szebben és/vagy), azaz az egyik pontosan elegendő, hogy ne legyen egyszerű az élet. A valaki pedig nagymester révén egyiket sem teljesítette, így hát egy cél lebegett a csak szeme előtt: a CoE. Meg is kapta gyakran a kérdést innen-onnan. „Oszt bátyám van-é már papír?” Vagy négy héten át a válasz szomorkás volt sajnos: „Nincs. De igány az vóna rá...”

Aztán egy szép napon szólították a cég portájáról, hogy levél jött. Egy szép nagy piros-sárga boríték rejtette a Tokióból érkező kincset. Innentől már nem volt visszaútja a valakinek. Hiába nem volt még szerződése sem... De újabb célt legalább kapott. Mert ez a kis darab papír nagyon jól mutat valóban, csak semmire nem jó önmagában. Mindössze arról szól, hogy Japán Igazságügyi Minisztériumának Bevándorlási Hivatala kinyilatkozatja, hogy méltónak találja az érintett személyt, hogy az országban munkát vállalhasson. Nyilván ezt egyedül elintézni szinte lehetetlen lett volna, figyelembe véve a valaki igen szerény képességeit. Így óriási segítséget kapott egyrészt a már emlegetett relokációs ügynökségtől valamint a tokiói és müncheni kollégáitól az ügyintézésben. De egy dolgot nem tudtak helyette megtenni. Azt a lépést, amely sok országba történő utazás esetén az egész folyamat mélypontja és rémálomszerű pillanata. A vízumigénylés. Ebben a témában nagy szeretettel ajánlom a nagyszerű újságíró Bede Márton egyik igen régi, de időtálló blogjának bejegyzését, amely akár egy életre el tudja venni bárkinek a kedvét az egzotikus országokba való utazástól. Itt az egzotikus alatt értsd egykori Szovjetunió tagországokat például, főleg amelyek sztánra végződnek. Igaz az a történet majdnem 10 évvel volt, de nem vagyok benne biztos ismerve az ottani mentalitást, hogy bármi is egyszerűsödött volna az eltelt idő alatt. Ha igen, akkor elnézést kérek minden érintettől. A Khívától keletre blogról még annyit feltétlen meg kell jegyeznem, hogy már az első távol-keleti utazásom során nem keveset támaszkodtam rá és hasznosítani tudtam az ott leírt remek tippeket, ötleteket. És egészen biztos, hogy a következő 21 hónapban lesz az még használva bőven. Szóval Bede Mártonnak köszönet jár érte, kiváló írás. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 3 évvel a blog és az utazás lezárása után ismertem meg és olvastam végig. Viszont a második blogját (Panamericana blog) és utazását már élőben követtem végig, amelyet szintén csak ajánlani tudok mindenkinek, bár már annak is vagy négy éve lett vége. Úgyhogy innentől akár ki lehetne tűzni azt a nemes célt, hogy legalább egy embert a blog által Ázsiába csábítani. Mert azt be kell ismernem, hogy az a blog is hozzájárult ahhoz, hogy 3 évvel ezelőtt felkerekedtem, mivel általa ismertem meg Ázsiát kicsit jobban. És így ezzel is egy nagyon picit Márton nyomába léphetnék. :)

Szóval a valaki kapott egy újabb kérdőívet a vízumigényléshez meg egy igazán szép feladatot. Egy lehetetlenül idióta méretű fényképet kellett mellékelni. Ez egy igazi sikertörténet volt ezt bizton ki lehet jelenteni. Aki nem hiszi, járjon utána. Érdeklődni lehet a valaki testvérénél, dr. H. R. nagy szeretettel várja az érdeklődő kérdéseket postai levelezőlapon vagy telefonon, de szigorúan munkaidőn kívül. Azért akkora botrány nem volt amúgy. Másodszorra már sikerült is a mutatvány. Igazából akár az elsőt is annak lehetne venni, csak az erősen a taknyolás/sufnituning kategóriába tartozott. És innen már nem volt más hátra, mint személyesen a fogadó ország elé járulnia. Pontosabban annak képviselője elé. Itt azt feltétlen meg kell említeni, hogy Japánban nem, mint potenciális bevételi forrásként tekintenek a vízumra ellenben igen sok országgal, ahol az egyszeri, rövid idejű belépésre jogosító vízumért is több tízezer forintot van pofájuk elkérni. Amiért mellesleg az égegyadta világon semmit nem csinálnak, meg még a nagykövetségen jól meg is szívatnak, ha épp úri kedvük úgy tartja. Ez nemcsak a sztánnal végződő volt szovjet tagköztársaságokra igaz, hanem még több másikra is. Persze elkerülhető a dolog, ha fizetsz a bejárással rendelkező utazási irodának vagy utazásszervezőnek. Pénzszerzés 0 munkával és 0 valós szolgáltatással második felvonás. De Japán nem ilyen, mondjuk nem is gondolnám, hogy naponta kígyózó sorok állnak sorba a Magyarországi Japán Nagykövetség épületénél. De mindez csak feltételezés, nem tudok E/1-ben nyilatkozni róla, mivel a valaki járt csak ott. És, hogy tovább folytassam az előbb említett szervezet fényezését is annak megemlítésével, hogy minden, tényleg minden nap nyitva vannak délelőtt és délután is. És még bejelentkezésre sincs szükség.

Az egyetlen kissé negatív dolog a nagykövetséggel kapcsolatban az elhelyezkedése. Budán van, fenn hegyen. Olyan környék, ahol tényleg csak az ott lakók járnak. Télen meg kész életveszély az egész. Vagyis gyalogosan feltétlenül az a valaki szerint. Mert a szerencsétlenje mikor ment oda? Januárban a hideg, havas, jeges időben. Kevés helyen látott olyan gyönyörű, szinte egybefüggő jégpáncélt járdán, mint nagykövetség és a 155 autóbusz megállója közötti 10 perces séta során. Az már csak az egész csúcsa, hogy mindez egy igencsak változatos terepviszonyokkal rendelkező helyen volt, azaz nem volt 20 egyenes méter, vagy fel- vagy lefelé ment az út folyton. Elmondása szerint az egyik dombra felfelé kapaszkodása közben, ha nem csúszott meg vagy 5-ször, akkor egyszer sem. De volt olyan utca is, ahol az úttesten egyszerűen nem lehetett felmenni, csak a gyalogosok számára épített lépcsőn. Igaz semmi keresnivalója nem is lett volna ott, de hát az egyrészt jobban tetszett neki és rövidebb is volt. Meg azért valami látható eredményének kell lennie a Vigántpetenden eltöltött nem kevés időnek. Ez a szokás például ékes bizonyítéka, hogy egy kevés kultúra jellegű dolog is ragadt rá, nemcsak a tehéntrágya. Annyiban nem különbözik az átlag nagykövetségtől a japán sem, hogy méteres falak veszik körül, teljesen erődszerű az egész terület, amely két jól elkülönült részre van osztva (amennyi kívülről látható). Az egyik a nagykövet és valószínűleg a teljes japán személyi állomány otthonául szolgáló rezidencia rész, a másik a hivatal. Ez utóbbi a célpont, amennyiben valamilyen ügyintézés történik.

Csendes környék, mozgás semmi, de porta vagy bejáratnak tűnő dolog sem nagyon. Aztán egyszerre csak megszólal egy férfihang a semmiből, hogy Miben segíthetek? Az úriember egy elsötétített ablak mögött ült és ő volt a portás és biztonsági szolgálat is egy személyben. Gyors azonosítás után nyílt a kapu és már semmi nem választotta el a valakit álmai helyétől, azaz a konzuli osztálytól. Nagyon kedves magyar hölgyek dolgoztak ott, az ügyintézés során ment is könnyedén az iratok, okmányok ellenőrzése. De ezt a valaki tudta is előre, elvégre mindig professzionális vagy annál jobb munkát végez csak. Azonban azt is tudta, hogy az izgalmas részek a végére maradnak. Mert ugyebár van olyan kérdés is a kérdőív végén, hogy mikor utazik a kiválasztott, meg hogy hol lesz az első japán szállása. Ezek voltak az elhasalós kérdések, valahogy úgy, mint az Elektrotechnika III című nevezetes tárgynál az érintésvédelmi valamint a kismegszakítók, mágnes kapcsolók és egyéb társaikról szóló tételek, amelyekről mindenki tudta, hogy léteznek és bent is vannak a húzhatók között, de még senki nem látta a kidolgozásukat és senki sem vette a fáradtságot, hogy utánajárjon, kidolgozza és megtanulja Aztán néhány szerencséskezű néha kihúzta őket. Ez egyben a rövidebbet is jelentette, meg egy ismétlővizsgát, mert az ismétlés a tudás anyja... Mintha N. József barátomnak lenne is ebből némi tapasztalata, remélem jól emlékszem. A helyzet tehát az volt január közepén, hogy semmi nem volt. Se szerződés, se repülőjegy, se hotel. Bár ez utóbbi lehet mégis volt, de sajnos már túl rég volt, így a nem túl szép dolgoknak is akár meg tudnak szépülni, így legyen az, hogy akkor volt már hotel. Az illető felkészült rendesen minden rontásra is – duplán nyomtatott kérdőívet vitt magával – és így ott a helyszínen, a hölgyek segítségével született egy rögtönzött és elfogadott megoldás (és még el sem lett rontva, így nem volt szükség a második példányra sem). Mert a konzul helyben elfogadta. Innentől már csak 5 munkanap választotta el a vízumtól.

Párhuzamosan futottak egyéb regisztrációk, jogosítvány fordítása, biztosítás intézése és még egyéb finomságok. De a vízum csak nem lett meg 5 nap alatt. Valójában, meglett, csak nem nála, mert a tehetség inkább elment 2 hétre Németországba tanulni az új munkáját. Így kell szervezni, csak a legnagyobbak csinálják így. Utána még volt 1 hete a Japánba történő indulásig, igaz minek is kell több idő arra, hogy 2 évre mindent előkészítsen. Azért ennyire nem volt rossza helyzet, elő lettek valamennyire előkészület már történt december végétől kezdve. Vízum is meg lett a hazatérés után, repülőjegy is lett 5 nappal indulás előtt. Kell ennél több?

Ebbe a gyönyörű útlevélbe került bele ez a gyönyörű vízum:

img_0413.jpg

img_0415.jpg

Tanulságok? Vannak. Több körültekintés, meg néha lehet hallgatni a bölcsebbekre is. Viszont minden vita és veszekedés ellenére is tartom, hogy a valaki magához képest egészen szépen lerendezte ezt az ügyintézés dolgot és messze nem volt annyira tragikus, mint amilyen egészen könnyen lehetett volna a korábbi tapasztalatokból kiindulva. Persze vannak, akiknek még ez is tragikus, katasztrofális, kaotikus, szervezetlen, átgondolatlan botrányos volt, de idővel talán további fejlődés is megfigyelhető lesz. Legalábbis ebben bízom. És amíg bizadalom van, addig minden van.

Összefoglalva, csak annyit, hogy hajrá mindenkinek, aki valaha valami hasonlóra adja fejét (vagy csak gondolkodik), mert ez minden nehézség, konfliktus, kihívás ellenére egy egészen jó dolog és nem szabad megijedni semmi elsőre nehéznek tűnő akadálytól, valahogy minden megoldódik, elrendeződik a jó megoldás felé és a végén csak ez számít. Fontos még, hogy miután megérkeztél az új helyszínre, akkor meg se próbálj mindent a korábbi megszokások, automatizmusok szerint csinálni. Abból semmi jó nem lesz, meg akkor minek mész el valahova, hogy minden ugyanúgy legyen. De ez már egy másik történet.

A következő alkalom témája: költözzünk

Dávid

Tokión kívül

avagy a nagy találkozások

Elég nagy lendülettel köszöntött be a tavasz Tokióba, nagy hirtelen lett 25°C a hőmérséklet, így rövid ujjú pólós idő a pulóveres/kabátosból. A hőmérséklet növekedése mellet jelentősen nőtt a napsütéses órák száma és annak erőssége is. Ez csak azzal a nem túl kellemes következménnyel jár, hogy délutánra meg lehet vakulni az erős fény miatt a lakás bizonyos részein, így speciel az íróasztalnál is. Erre lehet mondani, hogy forgassad már elfele, ha már van két kezed. De nem, ez nem lehetséges, mert másképpen nem látom a folyót és az azon közlekedő hajókat. Meg ki akar egy fehér falat nézni. Nincs más lehetőség, mint szenvedve, de valahogy kibírni ezt a borzasztó helyzetet... A másik probléma már kezd egy súlyosabb méreteket ölteni. Japánban nincs olyan, hogy óraállítás, így télen-nyáron, azonos az idő. Ez egyre kellemetlenebbé kezd válni mert az nem vicces, hogy reggel fél 5-kor, igen 04:30-kor teljesen világos és verőfényes napsütés van. És estére pedig viszonylag korán - mostanában már kinyúlt egészen fél 7-ig - sötétedik. Akárki akármit mond nem akkora hülyeség az óraállítás. Sokkal értelmesebb lenne, ha egy órával később világosodna és cserébe egy órával később sötétedne. Legalábbis nekem jobb lenne, és talán nem ébrednék fel minden nap legkésőbb már 5-kor. Vagy talán segíthetne a helyzeten egy sötétítőfüggöny beszerzése. Kezdetben teljesen elzárkóztam a dologtól, mert minek az a 28-dik emeletre, de napról napra közelebb kerülök az igenhez és nemcsak a világosság miatt, hanem az üveg napsugárzást felerősítő hatása miatt is. Meg nem biztos, hogy álomszerű lesz nyáron a 30-35 fok napi hőmérséklet után a 40 fokos lakásba hazaérni. És igen köszönöm a kérdést van klíma minden szobában, de az akkor sem tökéletes megoldás. Ennyit a kesergésről a "borzasztó" időjárás miatt, igaz jobb is, ha ezt a témát nem feszegetem, mert nem itt esett április közepén fél méter hó.

Most kicsit ugorjunk vissza az időben. Vagyis sokat. Egészen március elejéig. Ekkor történt, hogy két estét is Katával és Andrással töltöttem. Katával osztálytársak voltunk középiskolában és nem kevés helyen voltunk együtt az elmúlt sok évben. Teljesen véletlenül alakult az egész, mivel az utazásuk már korábban le volt fixálva, mint az én érkezésem Japánba. Első este Sindzsukuban voltunk csak, míg második alkalommal már kimerészkedtem az aktuális szállásukra Jokohamába. Igazából először jártam ott, de sajnos az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, és a szakadó esőben nem igazán volt kedvünk nagyobb városnézésre már amennyiben ilyenről lehet beszélni este 6 órai kezdés esetén. Azért mindez nem jelentett akadályt és tettünk egy kört a Minato Mirai-ban, ami Jokohama központi üzleti és szórakoztató negyede is egyben. Van itt minden, ami kell: vidámpark, hatalmas bevásárlóközpontok, felhőkarcolók irodaházaknak és hoteleknek. A legnagyobb látványosság talán a Yokohama Landmark Tower, amely a Tokyo Skytree építése előtt Japán legmagasabb épülete volt a maga alig 296 m magasságával. És ez szemben az őt trónról letaszító építménnyel egy "haszonnal bíró" dolog, mivel az alsó 48 szinten üzletek, éttermek, irodák, míg a felső szinteken egy hotel található. Nagyszerű látványt nyújtanak sötétben a Landmark Tower, a mellette található hullámot formázó Queens Square Towers hármas épülete és a folyamatosan változó színű Cosmo Clock 21 művésznevű óriáskerék, amely egyben óra funkciót is ellát, mivel pontosan 60 darab kabinja van. Itt néztünk körbe és továbbra is tartanom kell azt az szokásomat azt hiszem, hogy a kilátókba este kell mennem, mivel fentről az est/éjszaka fényei valahogy sokkal jobban tetszenek, mint a nappali kilátás. A bizonyíték a 60-dik emeletről:

img_0101.JPG

Nagyon vicces történetek jöttek elő a múltból, kicsit olyan volt, mintha 15 évet visszamenve az időben éppen a Telekiben lennénk, legalábbis, ami a hangulatot és a viselkedést illeti. Sikerült az evésből és főleg a süteményből is hatalmas produkciót varázsolni, az este utolsó állomását jelentő bárról már nem is beszélve. Csodálatos fotók készültek, nagyon jó volt kiszabadulni az akkor már végtelenül unalmas szállodai életből. Köszönöm szépen még egyszer a találkozásokat és főleg a szakszerű idegenvezetést Katának az egykor otthonául szolgáló Jokohamában. A bizonyíték, hogy tényleg ott voltunk:

img_0116.JPG

És még ugyanazon a héten következett az első hosszabb utazás is. A cél pedig nem volt más, mint Japán második legnépesebb és legfontosabb régiója, azaz a Kansai és azon belül is Oszaka. Szigorúan a népesség számát tekintve nem Oszaka az ország második legnagyobb városa, de valójában mindenképpen az. Ezt bizonyítják az ott székelő oktatási, gazdasági, ipari intézmények, vállalatok. Nem elhanyagolható a város és a környék kulturális élete és történelmi háttere sem. Elég érdekes kapcsolat van Tokió és Oszaka között. Kicsit mindkét oldalról megy a saját maguk másik oldal fölé helyezése. Vagyis hallottam mindkét helyszínről származótól valami nem túl kedves megjegyzést a másikról. Ebben nem tudok és nem is szeretnék állást foglalni, mivel Tokióról van csak valamilyen szintű, bár szignifikánsnak még messze nem nevezhető véleményem. Oszakában és a környéken csak néhány napot töltöttem a három évvel ezelőtti utazásom során.

Miért is Oszaka és nem egy még ismeretlen hely? A válasz rémesen egyszerű: meghívást kaptam nem kisebb személytől, mint N. Ádám barátomtól. Egy ilyen invitálásnak pedig ki tudna ellenállni, pláne ha ezzel egy korábban egyszerinek tűnő eseményből rögtön hagyományt lehet teremteni. Ugyanis történt tavaly márciusban, hogy Tokióban találkoztunk az első Knorr-os tokiói kiküldetésem alkalmával. És mit hoz a sors, majdnem pontosan egy évre rá újra egyszerre vagyunk Japánban. Ádám ezúttal is a már megszokott világvégi üzem vendégszeretetét élvezte. Mivel Fukui prefektúrában található a bizonyos helyszín, ezért úgy döntött, hogy ezúttal kihagyja Tokiót és a kétszer 3 órás vonatozást, és inkább Oszakában lesz a főhadiszállása. Ez nekem sem jött rosszul, mert végre elhagyhattam Tokiót. Az más kérdés, hogy először szembesültem a minden japánt súlyosan érintő ténnyel, azaz a vonatjegyek és főleg a Sinkanszen jegyek árával. Szóval tessék nagyon áldani és megbecsülni a JR Pass intézményét, mert az egy hatalmas ajándék minden idelátogatónak. Ez az egyik olyan dolog, amely miatt a helyiek nagyon irigyek a turistákra, mert nekik soha nem lesz esélyük hozzájutni a bérlethez. Ahogy jelenleg nekem sem a vízumom miatt még elég sokáig... Legyen annyi elég, hogy a Tokió-Oszaka oda-vissza jegy drágább önmagában, mint az 1 hetes szinte teljes japán vasúti hálózatra érvényes JR Pass. Sajnos nem ez az egyetlen vasúti bérlet, amelyből ki vagyok zárva, hanem szinte az összes, de egy egész jó még így is elérhető számomra is, amely sokkal több, mint a japán állampolgárok, akik semmilyet nem vehetnek. A vasút még indulás előtt:

img_0163.JPG

A vasút még indulás előtt:

Szóval megvolt 1 év után az első komolyabb vonatozás, a mondjuk más kérdés, hogy ebből élvezni sajnos semmit nem sikerült, mert egy nagy túlélőtúra volt az egész utazás Oszakáig. Vannak bizony kellemetlen témák is, de nem leszek álszent és nemcsak a pozitív dolgok kerülnek elő. Utazás előtti este volt egy céges rendezvény Bernhard kollégám és az én érkezésemre. És ez elég jól sikerült. Túl jól is. Ennek viszont súlyos következményei voltak. Mivel okosan másnapra sikerült ütemezni a költözést a lakásba, ezért reggel rengeteg cuccal kellett felkerekednem új otthonom felé. Minden részlet nélkül rémálom volt az egész. Az alapesetben 50 perces út, tartott vagy 1 óráig, de akkor úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság az egész. Azt hittem soha nem érek oda és ott fogok szörnyethalni a metrón 2 bőrönd, 2 hátizsák és irgalmatlan mennyiségű nejlonszatyorral együtt. Utána a beköltözés is borzasztó volt, szegény ügynökök is láthatták, hogy több mint borzasztóan vagyok, így nem forszírozták nagyon a dolgokat és elég gyorsan sikerült lezavarni a hivatalos részt és már mentek is. Az egyetlen dolog, amely kicsit javít a helyzeten az a tény, hogy elég sok kollégám volt hasonló állapotban aznap. Eléggé zombi arcok lehettek az irodában az biztos. Még jó, hogy okosan szabadságot vettem ki a költözés és az utazás miatt, mert képtelen lettem volna dolgozni az 100%.

Így indultam el nyugat felé. Hamar elrepült a 2,5 óra és már meg is érkeztem a hotel halljába, ahol Ádám már várt, mivel hamarabb érkezett a városba. Kicsit furcsa érzés Ádámnak hívni, fogalmam sincs mikor használtam ezt utoljára, mivel az uszodai körökben Deutsch művésznéven tett szert világhírre az úriember. Remélem nem bánja, hogy innentől ezen a néven fogom említeni. Az utazások és korábbi kalandok miatt mindketten fáradtak voltunk, így aznapra nem is volt nagy program: rövid séta és evés. Itt meg kell emlékeznem Deutsch hősies produkciójáról, helytállásról, amelyet a japán konyhával szemben tanúsított. Jár neki a kalapemelés mindenképpen, mert több esetben is legyőzte önmagát.

Második nap – amely egyben az első teljes nap volt – Oszaka felfedezésére került sor. Két helyet kell kiemelnem feltétlenül. Az első a város egyik leghíresebb nevezetessége, az Akvárium, amely Japánban legnagyobbja is egyben. Ami tengeri vagy vízi élőlény az ott megtalálható kisebb túlzással. Fantasztikus hely, kötelező program, ha valaki kicsit is érdeklődik az élővilág iránt. Persze lehet itt jönni mindenféle környezetvédő meg állatvédő szövegekkel, hogy fogságban és erősen beszűkített élettérben tartani az állatokat micsoda gonosz és aljas dolog, meg hogy cirkuszi produkciót csinálnak belőlük meg ehhez hasonló érvek. Ez így mind igaz is, de, egy nagy de. Ha nincsenek ilyenek, akkor az emberek és elsősorban a gyerekek hol láthatják a természet eme csodáit, hol lehet nekik bemutatni és így megtanítani, hogy amennyiben nem vigyáznak a környezetükre, akkor ezen élőlényeket, növényeket fogjuk elveszíteni. A hely csúcsa egy óriási méretű akvárium, amelyben végtelen számú hal, cápa, rája található. Egy fajt feltétlen ki kell emelni, mivel ez egyben az intézmény szimbóluma és fő attrakciója is: a cetcápa, amelyből pontosan kettő darab uralja lenyűgöző méretével az amúgy hatalmas medencéjét. Emellett minden órában több, show műsorral felérő etetés is van (vidra, delfin, pingvin...). Másik fontos dolog a város szórakoztató negyede, ismertebb nevén Dotonbori. Egy neonfényekkel díszített étterem, bár és játékterem komplexum szinte az egész, amelyen a tömeg szépen lassan hullámzik keresztül. Szombat esti Dotonbori:

img_0296.JPG

Természetesen nem lehetett kihagyni a környék kötelező helyeit, azaz a két ősi fővárost, Kiotót és Narát sem. Kiotó maga a megtestesült történelem, több mint 1000 templom és szentély található meg, amely azonban meg is illeti azt a várost, amely hivatalosan több mint 1000 éven a császár székhelye volt. Viszont a tömegközlekedés egyszerűen botrány. Nincs rá jobb szó, esetleg a tragédia tudná még jól jellemezni az állapotát. Mint minden valamirevaló 1,5 millió lakosú város, így Kiotó is rendelkezik metróval és S-Bahn szerű vasúttal. Az más kérdés, hogy ez a turistákat a legkevésbé sem érinti, mert a lehető legmesszebb futnak a népszerű célpontoktól. Ergo használhatatlanok. Marad a busz, mint egyetlen eljutási lehetőség A-ból B pontba. Ez viszont leírhatatlanul rossz. Japánban nem sok minden rosszabb, mint buszozni. Az egy dolog, hogy egyetlen buszméretet ismernek csak. És ez nem a csuklós, hanem még az otthon megszokottnál is kisebb szóló verzió. Itt még nem is lenne probléma, azonban a utastér, az ajtók, a fizetési mód, a járatsűrűség és egyáltalán az egész rendszer kialakítása szörnyű. Kettő ajtó, felszállni hátul, leszállni és fizetni pedig elől leszálláskor kell. Ez majdnem ugyanígy van Londonban is, de ott egyrészt a busz sokkal nagyobb, másrészt a belső tér arra van kitalálva, hogy lehessen mozogni. Ez Japánban nem így van. Szűk középfolyosó és hátulról szabályosan úgy kell átverekedni magad a tömegen ha le akarsz szállni. Egy esetben úgy kellett ordítani a sofőrnek, hogy még leszállnék, mert már zárta az ajtót. Ekkor a predátor üzemmód működésbe lépett. Először kellett használnom a helyi átlagsúlynál nagyobb tömegemet és eléggé durva módon ellökdöstem mindenkit az útból, hogy le tudjak szállni. Bármennyire is szép Kiotó, egy életre megfogadtam, hogy oda többet hétvégén vagy ünnepnap nem megyek. Soha. Csak hétköznap és akkor is leginkább kerékpárral leszek hajlandó közlekedni.

Nara hozta a szokásost, a nagy Buddha szobor továbbra is elképesztő alkotás, a szarvasokban pedig újra csak nem lehetett csalódni. A Tódai-dzsi templom egészen a közelmúltig a világ legnagyobb fa épülete volt, míg a benne található szobor, a Daibucu a világ legnagyobb bronz Buddhája az alig 15 m magasságával és a 450 t tömegével. A városban szabadon kószáló 3000 szarvas elképesztően pofátlan, minden ehetőt és nem ehetőt felfalnak és mindig éhesek. Ha mindehhez még hozzáadjuk a nem túl körültekintő és elég sok nem túl okoson viselkedő látogatót, turistát, helyit vagy nevezzük bárhogy embertársainkat, akkor nagyon vicces helyzetek születhetnek. Ez megnyilvánulhat sikítozásban, kiabálásban vagy menekülésben. A szarvasok eléggé agresszívak és ezek különösen akkor mutatkozik meg, amikor valakinél valamilyen elérhető helyen potenciális táplálékot látnak. Ez lehet akár egy kézben tartott térkép, egy szendvics vagy tényleg bármi. Mindent el akarnak venni és felfalni. Akár is megtörténhet, hogy a szarvas minden további nélkül beleharap az ember fenekébe, ahogy erre példát is láttunk.  Ezen kellemetlen, de kívülről feltétlenül vicces esetekről páran tudnának mesélni saját élmények alapján. Másodszor voltam ott, de nem volt semmi probléma, valahogy velem a szarvasok nagyon kedvesek és tisztelettudóak voltak mindig. Lehet a medvejelmez tette mindezt.:) Figyelmeztetés a Nagy Buddha csarnoka előtt:

img_0471.JPG

A lesifotós működésbe lépett és a mestermű, csak sajnos az újdonsült haverom kicsit belepislogott:

img_2293.JPG

img_0493.JPG

Nagyon jó három és fél nap volt (hétfő ünnep volt Japánban), köszönöm Deutschnak a lehetőséget a találkozóra és nem elhanyagolható módon a szállást sem. Ezek voltak az első találkozásaim otthoniakkal és remélem, hogy nem kell túl sokat a várni a következő hasonló alaklomra sem.

A következő alkalom témája: legyen meglepetés (magyarul fogalmam sincs :D)

Dávid

Messze távol

avagy 2 hónap margója

Annyira botrányos időjárás volt a hétvégén (és utána is egészen keddig), hogy egyszerűen az égvilágon semmi nem tudott rávenni, hogy kimozduljak a lakásból egy röpke négy órás baseball mérkőzésen kívül. Az előnye a hosszú ittlétnek a turistáskodással szemben, hogy nincs az emberen nyomás, hogy minden áron menjen az mindegy is hogy hova, csak valahova. Ellenkező esetben jönne a lelkiismeretfurdalás, hogy helló, elutaztam a világ végére, lehet soha vissza sem jövök, úgyhogy minden másodpercet ki kell használni és menni megállás és ész nélkül. És most nemcsak vizionálás történik, hanem ez saját tapasztalat, mivel beleestem ebbe a hibába én is három évvel ezelőtt. Igaz az egy négy hetes utazás volt, de már két hét esetén is kell pihenőnapot tartani, mert külőnben csak kiégés lesz, és a végére nem a nagyszerű élmények maradnak meg, hanem, hogy milyen fáradt voltam meg ilyenek. Inkább kihagyok 1-2 dolgot, de menjen az utazás nyugodtan, legyen idő leülni, csak nézni a helyieket, mit csinálnak, hogy élnek. Igaz erre nem szeret feltétlenül időt szánni az ember, de van olyan érdekes, mint a 19. múzeum, ahol jó eséllyel vagy nem értesz semmit a helyi nyelv hiánya miatt vagy ha még el is tudod olvasni, akkor pedig a történelmi és/vagy kulturális ismeretek nélkül nem fog átjönni teljesen a mondanivaló. Természetesen ez nem minden esetben van így, de 6-8-10 múzeum teljesen felesleges, hacsak nem mind annyira különböző és annyira érdekes. Röviden a saját filozófia: fontos nevezetességeket meg kell nézni, de szükség van arra is, hogy kicsit megismerkedjünk a helyi életet, szokásokat, érdekességeket.

Túl vagyok egy történelmi eseményen is: ezen a héten szerdán volt 2 hónapja, hogy megérkeztem (partra szálltam) Japánba. Az eltelt 60+ nap értékelése azonban egyáltalán nem egyszerű. Egyrészt meglehetősen rövid idő, másrészt viszont egészen hosszú. Rövid abban a tekintetben, hogy egy teljesen új életet kellett elkezdeni, szinte teljesen nulláról kialakítani egy életteret legalább 2 évre. Hosszú pedig egyszerűen azért, mert 2 hónap elegendő idő egy valamilyen szinten megalapozott vélemény kialakítására és az új helyzethez való alkalmazkodásra. Sőt véleményem 2 hónap elegendő idő, hogy alkalmazkodjunk szinte bármihez. Talán ez utóbbi rám hatványozottan igaz, a korábbi kisebb-nagyobb változások után is már az volt a érzésem, hogy viszonylag könnyen sikerül az új helyzetek elfogadása és feldolgozása. Mondjuk ez az utolsó váltás minden korábbit elég magasan felülmúl, de egyelőre úgy gondolom, hogy egész jól sikerült reagálni a dolgokra, de persze ehhez az is kellett, hogy kimondottan jó környezetbe kerültem. Ez utóbbit most a lakókörnyezetre és a napi élethez szükséges feltételekre értem, úgy mint közlekedés, táplálkozás, kikapcsolódás és nem utolsó sorban az időm jelentős hányadát kitevő munkahely és ott levő munkatársak.

Van még egy nem elhanyagolható jelenség vagy inkább sokaság, amely szintén újdonságot jelent és nagyban befolyásolni tudja az életet. Ez pedig nem más, mint a helyi lakosság. Nem lehet elmenni szó nélkül mellettük már csak azért sem, mert nincsenek kevesen. A prefektúrában vagy 13,5 millióan, míg a régióban 43 millió környékén. Ezt bárhogy is nézzük elég sok. Sőt nagyon-nagyon sok, rengeteg. Szóval ők itt voltak, itt vannak és itt is lesznek. Így velük együtt kell az itt töltött idő alatt együtt élni. Ez nem jelent mást, minthogy tetszik vagy nem alkalmazkodni kell bizonyos szinten a helyi dolgokhoz és játékszabályokhoz, amelyeket már megírtak csak nélkülem. Azt gondolom, hogy ezzel nincs semmi probléma, még akkor is ha vannak elsőre, másodjára és még századjára is furcsának tűnő dolgok. Ilyenkor megpróbálok mindig a dolgok mögé nézni, megtudni a hátterét, hogy az miért is van úgy. Nyilvánvalóan vannak megmagyarázhatatlan dolgok is. Ilyenkor egy megoldás van, megpróbálni szépen elfogadni és pont.

Összességében nem sok rosszat tudok mondani a helyiekről, de igazán nem is szeretnék. Inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak Európa közepéről érdekesnek tűnő dolgok a viselkedésükben, szokásaikban. Az, hogy a metrón lökdösődés, nyomulás van az nem az. Semennyire. Egyszerűen ez itt a túlélésről szól, mert hihetetlen tömegek utaznak vannak mozgásban minden percben, a reggeli csúcsidő pedig felülmúl minden képzeletet. Egyszerűen lehetetlen fizikai érintkezés nélkül megoldani a dolgot. De többnyire nagyon udvariasak és egy "Szumimaszen" vagy valami ehhez hasonló elhagyja a szájukat, ha kicsit erősebben érnek hozzád, meglöknek, rálépnek a lábadra vagy bármi egyéb esetben. Persze a végtelen tömegnyomor szituációkban ez abszolút értelmét veszti, mivel akkor egy 2 perces utazás során összejönne valami komolyabb italra való, ha minden egyes kimondott bocsánat után be kellene dobni a közösbe egy már nem létező "egyforintost". Ezért legyen inkább "egyjenes", mert az van is és akkor legalább én kapom azt az italt.

A japánok nagyon szeretnek liftezni. Vagyis muszáj, hogy szeressenek, mert az épületek formájából, jellegéből adódóan egész gyakran kénytelenek azt használni. Lehet ez a ki nem élt vezetési vágyak helye. A jobb liftekben van több kezelőfelület is (4 a legtöbb, amire emlékszem) - érts, ahol be tudod nyomni a kívánt emeletet és tudod nyitni-zárni a liftkabint - de minden egyes utazás során van egy kapitány/vezér vagyis a lift főnöke. Hogy ez mi alapján jelölődik ki az egyelőre még rejtély. De az biztos, hogy ő nem más, mint aki az ajtó melletti "fő" kezelőfelületnél áll és irányítja a ki és beszállást. Ez annyit jelent, hogy amint megáll a lift - mert tegyük fel van kiszálló utas - azonnal nyomja a nyitógombot és el nem engedi, amíg mindenki - legalábbis akinek szándékában állt - ki nem szállt. Teljesen mindegy, hogy a liftajtónak milyen nyitási idő van beállítva és hányan szállnak ki, a helyieknek késztetésük van, hogy csinálják. És természetesen zárják is az ajtót, amint megtörtént az utascsere. Ha egy többfős társasággal megyünk magunkban, akkor valaki a kiszállás alatt szintén végig nyomja a nyitás gombot és utolsónak hagyja el a liftet. Másik kedvenc a lift megfogása. Amikor több beszálló van üres lift esetén, akkor az első beszálló az ajtó mellett marad többnyire és kezét az ajtó "elé" teszi, így blokkolja a bezárást egészen az utolsó utas beszállásáig. Ezt még talán abban az esetben is így csinálnák, ha a liftajtó nem záródna automatikusan...

Ezek természetesen csak kiragadott apróságok, azonban minden nap szembesülök velük, így érdemesnek gondoltam megosztani, mivel Magyarországon nem lehet minden nap japánokkal találkozni. Amennyiben mégis, akkor közel sem biztos, hogy bemutatják az előzőekben leírt performanszokat.

Meg kell emlékezni még egy szomorú momentumról is. Az orosz-német gyakornok kollégánk Fedor múlt hét pénteken elbúcsúzott tőlünk, lejárt a mandátuma - fél éves rotációja - és haza kell utaznia Münchenbe sajnos. Hatalmas figura volt és jó pár szállóigévé vált mondás, kifejezés köthető a nevéhez. Jól kijöttünk és személyében kiváló partnerre akadtam a többieket megcélzó apró szurkálásokhoz. Sőt be kell vallanom, hogy nem egyszer igen csúnyán túltett rajtam, de valahogy soha nem csapott át durvaságba, mindig meg tudott maradni a kedves viccelődés szintjén. Emlékét biztosan megőrizzük. Azonban a búcsúest még előttünk áll, úgyhogy elég lesz a könnyeket addigra tartogatni. Ha vasárnap dél-kora délután valaki keserves sírást hall, akkor azok mi leszünk Sindzsukubó.

Két hete pénteken egy önkéntes Premium Fridayt tartottunk néhány kollégával. A Premium Friday a japán kormány idén februárban kezdődött kezdeményezése, hogy a munkaadók minden hónap utolsó pénteken kora délután (2-3-4 óra körül) engedjék el vagy inkább majdhogynem zavarják haza az alkalmazottaikat. Hogy mit csináljanak? Bármit. Menjenek sétálni, kirándulni vagy visszatérve az előző bejegyzésre, vásároljanak. Tényleg nem vicc. Nyíltan a kormány egyik célja, hogy felpörgesse a gazdaságot azzal, hogy egy plusz szabad délutánt ad a lakosságnak fogyasztásra. Ez olyan szinten teljesen komoly, hogy egyes vállalatok extra bónuszt adnak a Premium Friday-re és maga a miniszterelnök is befejezte a munkát délután fél 4-kor, hogy példát mutasson munkamániás nemzetének. Nálunk csak áprilistól kezdődik a kampány, ezért március utolsó péntekén egy "ál Premium Friday" volt csak, azaz fél nap szabadság. Délben szépen otthagytuk az irodát és elvonatoztunk a Tokió nyugati részén található népszerű kirándulóhelyre Mt. Takao-hoz. Nemcsak odamentünk, hanem fel is másztunk a tetejére. Jó, a mászás túlzás, felsétáltunk. De közben nekikezdett az eső és a tetőre érve már igen intenzívvé vált. Ennek ellenére zseniális fotók és videók születtek. Majd a túrát a hegy lábánál levő onszenben pihentük ki. Az onszen híres-neves japán fürdő. Hogy ez, hogy működik, arra itt már nincs elég hely, de egyszer még visszatérek rá. Legyen annyi most elég, hogy ismét nem kellett benne csalódni, óriási felfrissülés volt. Egy remekmű a tetőről:

img_1087.JPG

Ez a bejegyzés eredetileg nem így volt tervezve, de hát az a dolog szépsége, hogy menet közben könnyedén megváltozhat minden. A hirdetésben egy Kansai hétvége volt és végül lett belőle egy összegző, kicsit filozofálgatós történet.

A következő alkalom témája: Kansai hétvége (most már biztosan bármi is lesz)

Dávid

2/7

avagy vásárolj sokat, mert az jó

Egy aprócska, lélegzetvételnyi szünet után eljött a visszatérés ideje. A távollét oka semmiképpen sem abban keresendő, hogy röpke három hét után sikerült felvenni a japán munkamorált. Bármi ilyen jellegű gondolat csak a képzelet szüleménye és a valósággal köszönőviszonyban sincs. Mindenféle magyarázkodás felesleges, az olvasót az egyáltalán nem érdekli, hogy miért nincs új bejegyzés, csak maga a tény, hogy nincs. De ez most megváltozik, mert itt a várva-várt új iromány. És remélhetőleg a későbbiekben ilyen hosszú kimaradás többet nem fordul elő.

Az előző rész végén egy olyan ígéret hangzott el, hogy a hétvégék kerülnek terítékre. Azt hiszem mostanra eltelt annyi, hogy akár tényleg időszerű is. Azért egy rövid magyarázkodás erejéig engedtessék meg, hogy visszatérjek a kimaradásra. Egyrészt elég sokszor, változatos okokból kifolyólag igen későn értem haza vagy már annyira nem szétmentek a szemeim, hogy nem volt affinitás újabb órákon át a képernyőt bámulni. Közben eljött a nagy nap is, a csoda házhoz jött és elhagytam a szállodát. Ennek a következménye azonban az volt, hogy több mint egy héten át dobozok között éltem egy káosz közepén. Az már csak hab volt a tortán, hogy világítás sem volt a konyha-fürdőszoba pároson kívül, így az asztal és bármiféle ülőalkalmatosság hiánya már fel sem tűnt.

Most, hogy kicsit kimostam magam, teljesen tiszta lelkiismerettel és lélekkel kezdhetek neki a már magam mögött hagyott tokiói hétvégék beszámolójának. A duplacsel az lenne a dologban, ha az igazat írnám, mert akkor igen gyorsan végeznénk. De kicsit kiszínezve, kiegészítve az eseményeket, már egy Egyperces hosszúságú iromány talán kialakulhat a végére. Címszavakban talán annyi lenne, hogy vásárlás, nagy bevásárlás, sport, sör, fürdő és az elmaradhatatlan semmittevés. Ez volt a „jó emlékű” szálloda időszak alatt. Az azóta elteltek alatt pedig kirándulás (külön epizódot érdemel) és szerelés/pakolás.

Kezdésnek talán a vásárlás jellegű dolgok jöjjenek. Egy mondatban megfogalmazva: Tokióban lehet nagyon is, mint minden nagyvárosban. És mivel ez papíron a világ legnagyobb metropolisza, ezért inkább úgy fogalmazhatnék, hogy itt nagyon-nagyon lehet, szinte végtelenül. Nem szép az ilyen, de Japán és azon belül is Tokió a fogyasztói társadalom szép példája. Mindenből üzletet csinálnak, és mindenhol üzletek vannak. Egy a cél: vásárolj. Mindegy, hogy mit, de legalább jó sokat. Ahogyan korábban már emlegettem Shinjuku Stationt, amely szinte csak másodállásban vasút és metróállomás, úgy szinte minden nagyobb vasútállomás egyben egy bevásárlóközpont is. Vagy több… Mindezt úgy írom, hogy meglehetősen szűk körben mozogtam eddig, szinte ki sem tettem a lábam egy jól meghatározott területről és nem voltam a teljesen felesleges és elképesztően nagy ostobaságokat árusító leghíresebb környékeken (pl. Akihabara, Harajuku).

Viszont az letagadhatatlan, hogy a választék valami elképesztő, ami itt nincs, az nem is létezik. Teljes kínálat elérhető mindenből, a határ a csillagos ég (árakban és minőségben egyaránt). Nem elhanyagolható módon a kiszolgálás sem akármilyen általában. Végtelen számú eladó minden boltban, kicsit eltúlozva minden árura jut egy hölgy vagy úriember. Kedvesek, segítőkészek, mosolyognak, bármit kérsz, kérdezel ugrásra készen állnak, hogy kiszolgálhassanak. Igaz angolul többnyire nem nagyon tudnak, de minden boltban van legalább 1-2 eladó, akik tudnak és ilyen esetekben azonnal riasztják őket. Így semmi sem tudja akadálya sincs a japánul nem tudok vásárlásának. Ami szintén elképesztő, hogy itt szóba sem kerül a vasárnapi boltzár, ez a hét egyik csúcsnapja a szombat mellett. Mivel hétköznap mindenki késő estig dolgozik, ezért akkor nem nagyon van idő vásárolgatni, legalábbis a legfontosabb és legfizetőképesebb vásárlórétegnek biztosan. Arra marad szombat és vasárnap, így akkora kell koncentrálni az erőket a kínálati oldalon is. Ergo a kereskedelemben tényleg mindenki dolgozik egész hétvégén. Nem ez az álommunkahelyem jelenleg, ezt ki könnyedén ki merem jelenteni

Van egy mániájuk, amely teljesen érthetetlen és szemben áll a környezetvédő és hihetetlenül környezettudatos Japánnal. A zacskó/szatyor/reklámtáska mánia. Félelmetes méreteket ölt. Minden vásárlásnál automatikusan adják az üzletekben. Teljesen mindegy, hogy az élelmiszer boltban 2 heti hidegélelmet, 2 hatalmas japán retket, 2 dl gyümölcslevet vagy 3 szál gyufát veszel. Nejlonzacskó mindenképpen jár hozzá. Mivel 95%-ban van nálam valamilyen táska, ezért minden egyes alkalommal fizetés előtt-alatt-után elhangzik a varázsige, hogy „No Bag”. Ezzel már meg is van a napi jótett, nem miattam állítottak elő 1 g műanyagot. Mindenféle „nem élelmiszer boltokban” van egy másik érdekes szokás is, a ragasztgatás. Fizetés után kis ragasztószalag csíkkal keresztben leragasztják a zacskót/táskát. Vannak tippjeim az okára, de még nem kérdeztem meg soha egyetlen helyit sem róla, így nem bocsátkoznék most feltételezésekbe, mert teljesen vak irány esetén csak a nevetség tárgyává válnék.

Valamennyi tapasztalattal három és fél üzlettípusnál rendelkezem körülbelül. Az első a ruhák, cipők. Ebben kényszerűségből kellett elmerülni volt. A csodás 5 hetes szállodázásnak köszönhetően egészen szűk csomagból kellett éldegélni a fent említett időszakban. Na, ez előre nem így volt tervezve, meg az sem, hogy közben az időjárás egyre melegebb lesz. Mondjuk ez utóbbit igazán nem lett volna megoldhatatlan probléma egyeztetni, valaki biztos könnyen el tudta volna intézni, hogy késsen a tavasz pár hetet. De nem sikerült sajnos és szerencsére egyszerre. A helyzet az, hogy az időjárás elég furcsa. Itt tényleg értelmet nyer a réteges öltözködés. Nappal, amikor süt a nap, akkor meleg van. Amint lemegy a nap és besötétedik, nagyon hideg lesz rögtön. Mivel én többnyire fényes nappal tartózkodtam kint, ezért az első hétvégén egyértelművé vált, hogy ezt vastag téli ruhákban nem lehet folytatni, mert még a végén a kis sétálások olyan eredményt hoznának, mintha szaunában futnék és ennek következményeként idő előtt lefogynék. Ezt pedig senki nem szeretné, így eleget téve a nép akaratának egyszerűen nem engedhettem ezt meg magamnak. Ezért nem volt mit tenni, belevettettem magam a helyi vásárlók forgatagába és jártam a boltokat, bevásárlóközpontokat a megfelelő áruk után kutatva.

A következő típus a bútorbolt. Ez már komolyabb előkészületeket és felkészülést igényelt, nem lehetett csakúgy vakon nekizuhanni. Ennek megfelelően néhány estét eltöltöttem a monitor előtt az egyes bútoráruházak honlapjait tanulmányozva. Ez szépen is hangzik, de valójában kettő darab honlapról volt csak szó. Abból az egyik helyi és pontosan semmi nincs ott nem japánul. Így úgy éreztem magam, mint óvodában egy kis plusszal. Fogalmam sem volt mit írnak, csak néztem a képeket, meg mellette a számokat (ez a plusz). Vissza a tudatlanság kegyelmi állapotába 2017-es kiadás. A másik bolttal kicsit egyszerűbb volt a helyzet, mert az tudott angolul, mivel egy hatalmas, nemzetközi láncról van szó. Viszont egy probléma volt vele. Mégpedig az, hogy nem volt közelben egyetlen üzlet sem (három üzlet egyaránt másfél óra utazásra három különböző irányban). Szóval az ki volt zárva, hogy csak nézegetni menjek és egy második alkalommal visszatérjek megvenni mindent. Feladat adott volt: legalább egy alapfelszerelést előre ki kell választani és az alapján helyben döntést hozni. És jelentem a feladat sikeresen végrehajtódott. Közben kiderült, hogy még jófajta akciók is vannak többek között a házhoz szállításra. Így különösen nem kíméltem magam és mindent megvettem, amit csak bírtam.

Harmadik terület az elektronika és mindenféle kütyük. Erre a megoldás végtelen egyszerű. Pontosan kettő választás van az esetek nagy százalékában. Kettő darab hatalmas üzletlánc van Japánban. Szinte teljesen megegyeznek. Dizájn, üzletek kialakítása, választék, minden. Van vagy 4-6-8 emelet tematikusan termékek szerint felosztva. Ami alapszabály, hogy mobiltelefonok vannak az utcaszinten vagy nevezhetjük földszintnek is, bár ez utóbbi Japánban nem létezik. A számozás mindig 1F-fel kezdődik (otthoni F vagy 0 helyett), így az első emelet a 2F és így tovább. Lefelé nem mínuszt használnak, hanem B1, B2,… Továbbá az üzleteknek nincs a megszokott értelemben vett ajtaja (fotocellás vagy bármi hagyományosnak tekinthető megoldás), hanem az utcáról csak egyszerűen belépsz. Igen gyakran az üzletek vagy az utcán álló kikiáltó embereik vagy az üzlet bejáratában folyó valamilyen termékbemutató révén próbálják az utca emberét becsábítani. Bent olyan szintű árubőséggel van, hogy az szinte feldolgozhatatlan. És ami a legviccesebb, hogy vegyi áru is van mindig. Hogy miért és hogyan arról fogalmam sincs. Biztos úgy kalkulálnak, hogy ha veszel egy légkondit, egy porszívórobotot meg egy masszázságyat, akkor már helyben meg tudod venni hozzá az öblítőt, a WC dugulásoldót meg arckrémet is. Nem szabad megfeledkezni továbbá az óra-, szemüveg- és táskaosztályról sem, mert természetesen azok is vannak. A telefonról még annyit, hogy nemcsak irgalmatlan mennyiségű készülék van, hanem jelen van az összes szolgáltató is. Abból pedig Japánban már csak a lakosságszámból kiindulva is van pár… A hangzavar elképesztő, a promóció folyamatosan megy minden emeleten , igaz elég gyakran pontosan nulla közönségnek szól a hatalmas átéléssel előadott és  tökéletesen betanult mondóka. A Top Show elbújhatna, olyan performanszokra képesek.

A félinformációs terület az élelmiszer, mivel abból egyelőre csak részinformációkkal rendelkezem. Egyelőre két típusról van tapasztalatom. Vannak a 0-24-es kisboltok, amelyek többnyire egy hálózathoz tartoznak (három nagy van). Az árufelhozatal azonos, gyorsételek, italok, édesség és mindenféle egyéb dolgok, amelyekre SOS szükség lehet (fogkefe, zokni, kesztyű). Ezért cserébe drága és minden étel borzasztóan egészségtelen. A másik típus a nagyobb szupermarket. Itt már elég komoly választékkal találja szembe magát a honpolgár és elsősorban élelmiszer van. Bevásárolni igazán itt érdemes. Jó minőség és mindig friss áruk, viszonylag olcsó áron és szintén többnyire 0-24-ben. És itt el is értünk egy kritikus ponthoz: mégis mit lehet venni, vagyis inkább mit nem. Ami nagyon más és hiánycikk az a friss pékáru. Vagyis az otthon megszokott nincs igazán. Vannak pékségek, ahol minden művészi és gyönyörű, minden nagyon édes, de marhára nem olyan, amit te szeretnél és iszonyatosan nem annyiért, amennyiért azt te szeretnéd. Felejtsd el szépen az egészséges életmód jelképét a kilós fehér kenyeret meg felfújt vizes zsemlét. Azért, hogy valami jó is legyen már meg is van az új kedvenc. Ez pedig nem más, mint a szőlős kenyér, pontosabban mazsolás kenyér. Az egyik legjobb dolog Japánban. A szálloda alatt végig ezen éltem. Azóta kicsit kevésbé, de a káosz elmúltával, hamarosan újra visszatérek hozzá. A költözés után találkoztam egy új típusú bolttal. A termelői bolt is felkerült az állandó helyek közé és elég gyakran fognak ott látni. Szuper jó zöldségek, gyümölcsök és minden egyéb. A „fél információ” oka az, hogy nagyon szűk élelmiszerekkel volt egyelőre dolgom a szállodalét és a hűtőmentes élet miatt (bár ez utóbbi napokon belül elmúlik, és végre vehetek akármit).

Szerencsére nem sikerült minden pénzt elverni a kereskedelemben és maradt némi muníció egyéb dolgokra is. Többek között sikerült kicsit belenézni az éjszakába is, de nem nevezném többnek, mint egy kis szagminta. A velem egyszerre érkező és az akkor még család nélküli Bernhard kollégámmal elmentünk Roppongiba, az éjszakai élet egyik fellegvárásba. A negyed különösen kedvelt a külföldiek körében, igazából itt vannak a nemzetközi kocsmák, bárok. És tényleg, az utca és a helyek nem japán arcokkal voltak tele. Az egész városban alig találkozni velük, de itt szombat éjjel minden hely előtt legalább 1-2 afrikai vagy afroamerikai arc volt és próbálta befelé csalogatni a gyanútlan vagy gyanús járókelőket. Sajnos nem volt elég jó a marketingjük, így nem vizsgáltunk meg egyetlen szórakozóhelyet sem.

Szombat éjjel még korai fázisában Roppongiban:

img_0028_1.JPG

Már korábban eldicsekedtem az egyetlen futással is. Azóta a szám egyet emelkedett, de lesz ez még több is. És mellette megérkezett a nem kicsit várt kerékpár is, amiért köszönet Csaszi bolttulajdonos úrnak. Sőt nemhogy megérkezett, hanem az első kilométerek is belekerültek. A futásról még annyit, hogy Tokiónak is megvan a maga Margitszigete. Ez a Császári palota és az azt körülölelő sétaút. Hosszban valahol 5 km környékén van, tehát a szigetkörhöz hasonló. Viszont egy tekintetben feltétlenül jelentős eltérés van. Míg a odahaza a Szigeten a legnagyobb szintkülönbséget a járda és az úttest között magasodó padka megmászásával kell megtenni a nyugati szakaszon, addig a palotakörben van szint bőven. A kör közel harmada emelkedő. Hol csak a sunyi, hol pedig kimondottan az alattomos fajtából. Ez természetesen azt jelenti, hogy van egy hosszú lejtős szakasz is, de ez a korábbi szenvedést semmiképpen sem tudja feledtetni. Viszont a lakás közelében van jó néhány sziget (többek között én is azon élek), így hamarosan eljön a különböző szigetkörök ideje is.

Tokyo Tower és ami körülötte van (vagyis ami látszik):

img_0063.JPG

Mostanra ennyit. Egy kicsit másabb lett, mint az eddigiek, nem annyira rám, inkább a helyre és annak sajátosságaira koncentrált. Hamarosan több ilyen is érkezik. Minden bizonnyal hamarabb visszatérek, mint legutóbb, mivel a lakáshelyzet nemhogy rendeződött, hanem sikerült a berendezést is nagyjából befejezni, így minden szabad perc az írásnak szentelhető ettől a pillanattól. Búcsúként egy nappali és egy esti kilátás:

img_0142.JPG

img_0545.JPG

A következő alkalom témája: Kansai hétvége

Dávid

Kell egy ház, fent a folyó partján

avagy fuss, szaladj Tokió

Kisebb szünet után eljött a visszatérés ideje. Azonban e rövid idő alatt rengeteg minden történt, többnyire előrefelé sikerült mozdulni. Elöljáróban annyit, hogy ez egy kissé kaotikusabb bejegyzés lesz, de azért megpróbálom az időrendiséget megőrizni, mellette pedig követhető és érthető is maradni. Fókuszban az ígéreteknek megfelelően a lakáskeresés és annak folyamata lesz, de egy hétvégi rendezvény is terítékre kerül.

Először azonban jöjjön az, amelyre nyilvánvalóan már mindenki régóta várt - köztük én is - hogy végre fedél legyen a fejem felett. Természetesen nem az utcán vagy a híd alatt töltöttem az elmúlt röpke 3,5 hónapot, ahogy már korábban említettem, de minden megoldás vagy csak átmeneti volt vagy szállodának hívták. Ez utóbbi nem arról híres, hogy az ember fia hónapokat, éveket töltsön el ott. Nem azt mondom, hogy nem tudnék olyan hotelt választani, ahol nagy duzzogva el tudnék éldegélni hosszú-hosszú időn át, de egyelőre sem szakmailag, sem pénzügyileg nem érzem felkészültnek magam erre a feladatra. Meg nem hinném, hogy a vezérkar álmai között szerepel egy éjszakára kifizetni több havi lakásbérlés árával megegyező összeget. Erre a problémára egy megoldás létezik csak. Találni kell egy lakást.

Hogyan is kellene ennek nekilátni? A megoldás roppant egyszerű ... is lehetne akár. Amennyiben az adott országban élsz, valamit értesz a nyelvből, tisztában vagy a piaci helyzettel és nem elhanyagolható módon van minimális elképzelésed arról, hogy mégis hol legyen a lakhely. Talán az elsőre még azt is mondanám, hogy felejtsük el, az oly gyakran szidott globalizáció korában ez ne okozzon már gondot. Tegyük fel, hogy pénz is van, így a harmadik is kihúzható. Marad kettő. Pont az a kettő, ami a legtöbb fejfájást okozza. Az előbb említett korszaknak hála még Japánban is vannak angol nyelvű és nem mellékesen használható honlapok. Ezt azért ne becsüljük le még 2017-ben sem, mert a szomorú valóság az, hogy ez nem annyira egyértelmű, mint azt sokan gondolják/hiszik/remélik Európa közepéről. Szóval egy probléma van csak az angol nyelvű ingatlanos honlapokkal: külföldieknek szól, ezért a választék messze nem teljeskörű. Ennek oka végtelen egyszerű. Az átlag japán honpolgár tud japánul, használja az anyanyelvű oldalakat és nem mellesleg nem tud angolul annyira jól. Sajnos ezt meg kell állapítanom harmadszor is. Persze vannak üdítő kivételek, de mára az lett az alap hozzáállásom, hogy meg sem próbálom megértetni magam, mert nem lesz rá közönség. Nincs mese, nekem kell felnőnöm a feladathoz és megtanulni japánul. És ez meg is fog történni nagyon hamarosan. A tapasztalatokról majd beszámolok talán egyszer valaha később.

A fenti kis elmélkedés igazából csak egy kiváló fikció volt, mert nekem ennél sokkal könnyebb helyzetem volt. Majdnem semmit nem kellett csinálnom. Hála a cég nemzetköziségének és hosszú múltjának nem én vagyok az első, aki ilyen országváltós játékra adja a fejét, és a hozzám hasonlóakat ezen a területen egy jól kidolgozott rendszer várja. Ez többek között tartalmaz egy élet-halál kontaktot a fogadó országban. Hívjuk ezt relokációs ügynökségnek. Ők azok, akik bármikor, bármiben a segítségedre vannak. Minden felelőtlenség nélkül ki merem jelenteni, hogy legfontosabb feladatuk az új otthonod megtalálásának lebonyolítása. A történet már bőven a kiutazás előtt megkezdődött, amikor is az ügynökség egy tagja - egy ügynök, jelen esetben legyen a neve Marissa - egy nagyon kedves és szép elektronikus levélben megkeres téged, amelyben ígéretet tesz arra, hogy ő bizony téged lakáshoz fog juttatni bármi áron is. Persze nem lehetetlen feladat megtorpedózni ezt a tervet és mindent megtenni a megakadályozásáért, de nem feltétlenül éri meg. Kitöltetnek veled egy nem túl hosszú kérdőívet a megálmodott preferenciákról, úgy mint nagyjábóli elhelyezkedés, távolság a munkahelytől, milyen típusú környék legyen, milyen típusú lakás/ház legyen és minden ehhez hasonló okosság. Természetesen a delikvens olyan extrém álmai sem okozhatnak problémát, mint például, hogy ő bizony csak a Faló nevű vendéglátóipari egység 2 perces közelében hajlandó élni, vagy ragaszkodik hozzá, hogy közvetlenül a város legforgalmasabb és legzajosabb útja mellett lakhasson, mert a Baross Gábor Kollégiumban ezt szokta meg az utcafronti szobában sok éven át és nem tud elaludni állandó hangos alapzaj nélkül. Lényeg, hogy majdnem bármit teljesíteni tudnak. Nekem semmi ilyen vad igényem nem volt, csak annyi, hogy lehetőleg ne kelljen napi két focimeccsnyi időt utazni.

Következő lépés egy skype interjú volt, ahol a leírt és kiértékelt vágyak kerültek kibeszélésre egy tokiói lakhatásról szóló bővebb ismertetővel egyetemben. Ezen a ponton még mindig fogalmam nem volt, hogy mégis milyen lehetőségeim vannak, mi elérhető és mi nem. De ez a tudatlanság nem tartott sokáig, kaptam egy listát példákkal, hogy mégis el tudjam helyezni magam. Ezzel megkezdődött az egyezkedés arról, mi tetszik, mi nem és milyen irányba haladjon tovább a kutatás. És mindezek alatt már meg is érkeztem a Távol-Keletre, ahol rohamosan közeledett a második hét szerdája, a már korábban kitűzütt nagy lakásnézés napja. A történetnek reggel egy kész listával vágtunk neki, rajta 6 lakással 4 épületben a város különböző pontjain. A nagy napon csatlakozott hozzánk Ryuhei is, aki ingatlanügynökként dolgozik a relokációs cégnek. Így hárman jártuk szépen sorban a helyeket, amelyekből már előzőleg az utolsó helyszín tűnt a legígéretesebbenk. Ez a többi helyet meglátogatva megerősítést is nyert. Délutánra eljött az igazság pillanata és egyben a kiábrándulásé is. Klasszikus ingatlanos történet. Szép képek, kevésbé szép valóság. Ekkor Ryuhei előállt az évtized ötletével. Készült még egy másik hellyel, amelyet meg tudunk nézni, amennyiben mutatkozik rá érdeklődés. Persze legyen és már mentünk is. Ez utóbb egész jó döntésnek bizonyult, mert a későbbi győztes, abból az épületből került ki. Elsőre természetesen ez sem ment, mert a legszimpatikusabb lakásra előző este adtak le jelentkezést. Már úton voltunk vissza a hotelhez, és egyszer csak jött a hívás, hogy a házban van még másik két szabad lakás is. Újabb döntéshelyzet következett ekkor: hadd szóljon, forduljunk vissza, nézzük meg, mert vesztenivaló semmi. Legyen innentől, annyi elég, hogy a nap legjobb lakásai jöttek. És szerencsére a hivatalos értesítés is nem sokkal később, hogy a leadott jelentkezésünket befogadták, elsők vagyunk a sorban. Egy szó, mint száz: siker, győzedelem.

Az még megérdemel néhány szót, hogy működik a lakáspiac Japánban, azon belül is Tokióban. A lakások jelentős része nem magánkézben van, hanem bérlakások. Ez azt jelenti, hogy az ingatlanfejlesztő cég nemcsak felépíti a lakóházat, hanem utána üzemelteti és a lakásokat saját maga adja bérbe. Így neki kell a jelentkezést elküldeni és ő fog dönteni, hogy elfogadja azt vagy nem. Szerencsére előnyben részesítik azokat, akik mögött valamilyen cég áll, esetleg a cég köti a szerződést a lakó nevében. Esetemben ez utóbbi történik, nem magánemberként fogom bérelni a lakást, hanem a japán munkaadóm teszi ezt meg helyettem. Előfordulhat az, hogy egy magán jelentkezőt egy céges jelentkező miatt visszautasítanak, mert a cég biztosítékot jelent a fizetőképességre. Legalábbis itt ez a filozófia. Viszont szerencsére az elsőnek érkező "versenyzőt" többnyire tiszteletben tartják és nincsenek az otthon egyre gyakoribbá váló "bérlő válogatások". Hogy azért ne legyen olyan nagy örömöm, másnap Marissa közölte, hogy költözhetek hamarosan. 4 hét múlva pénteken. Nehezen akartam ezt feldolgozni és válaszomban finoman jeleztem is neki, hogy ezzel a hírrel jelentős szerepet játszik a feltétlezhetően rövid időn belül elkövetendő öngyilkosságomban. Ez talán némi lelki törést okozott nála, így sikerült kiharcolna egy hét mínuszt. A költözés nagy napja tehát március 17. Összességében alig 5 hét szálloda után.

Általánosan érdemes tudni a tokiói albérletekről, hogy nincs bennük sok minden. Igazából szinte semmi, üresek. A bútorozott lakások száma nem túl sok, ami pedig van az meg iszonyatosan drága. Két opció van tehát. Veszel előre bútorokat meg miegymást és viszed vagy mindent helyben szerzel be. Osztottunk, szoroztunk és végül ez utóbbi lett a befutó. Igazából nem egyedül tettem ezt, hanem Anyukám gyártott egy elég meggyőző táblázatot a második opció mellett, de a végső döntés azért az enyém volt :). Továbbá a szerződéseknél sem rövidtávon gondolkodnak, többnyire két év a minimális időtáv. De láttam olyan lakást is, ahol 3 év volt. Hogy feketézés van-e, arról sajnos fogalmam sincs. De őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy az otthoni mértéket öltse, amennyiben egyáltalán létezik.

Ilyen öröm-boldogság közepette álltam a második hétvége előtt. Már szombaton nagy előkészületeket láttam a városban sétálva, hatalmas készülődés volt mindenfele. Ennek oka a másnapi Tokió Maraton volt. Összességében a helyiek abszolút pozitív véleménnyel vannak a dologról, csütörtök-pénteken szinte csak ez volt a téma az irodában. Azért láttam olyanokat is, akik egyes kollégáimhoz hasonló véleménnyel vannak a városi futóversenyekről és kemény káromkodásokkal kísérve csapkodták a kormányt, hogy az általuk tervezett útvonalat bizony lezárták a rendezvény miatt. Lassan hagyományossá váló helyszínemen (már második évben egymás után Sindzsukuban a TMGB mellett), közvetlenül a rajt után vártam az elhaladó színes áradatot. És ez nem túlzás, közel 30 perc telt el a mezőny legelejéről startoló győzni érkező kenyaiak és a mezőnyt záró arcok között. A 30-ik kilométer környékén a versenyidő szerint 4,5 óra körül találkoztam a mezőnnyel újra Ginzában. A nagyatádi sétakirály bőven befért volna közéjük, elég komoly szenvedés volt megfigyelhető sokak arcán és ez a mozgásukban is jelentkezett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szervezők nem kedveskedtek az amatőrök lelkivilágának, az útvonalon körülbelül semmit sem gondolkodtak. Kerestek 4 széles és hosszú utat, aztán eriggyetek. Egész biztosan kiégett volna az agyam és százszor meguntam volna az életem a 42195 m alatt, de mondjuk nem is én számítok. Erős a gyanúm, hogy itt más volt a cél és azt majdnem sikerült is elérni. Az időjárást sajnos nem tudták lebeszélni, ezért a győztes alig 1 perccel elmaradt a világ valaha volt legjobb idejétől a kellemetlen szél miatt (ezt a célbaérkezés után nyilatkozta). 

A mezőny legeleje és közepe kb 500 méternél:

dscn3735.JPGdscn3761.JPG

Természetesen M. Attila kollégám a Futókör lelke, vezére, elnöke, motívátora még aznap rám írt, hogy kint voltam-e. Mellesleg adott egy tippet is, hogy jövőre csak kellene menni. Egyelőre úgy tűnik, el kell szomorítanom, mert hideg (nekem) és botrányos útvonal (nekem) volt. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy elvileg minden évben nagyjából tízszeres túljelentkezés van, azaz a szerencsén sem kevés múlik. Ez pedig nem túlságosan jó hír, mert az elmúlt röpke 31 évben annyira nem sikerült szoros barátságot kötnünk. A legnagyobb baj azonban az, hogy edzeni is kellene. Nem is keveset, és ez egyelőre hiányzik. De örömmel jelentem, hogy az első lépéseket már megtettem, egyszer már koptatta a futócipőm Tokió utcáit. És a régi KB futópólót is megismerte már Tokió, csak nem nekem köszönhetően...

Az őrült futók száma végtelen. Szinte egy teljes zöldséges kínálata felsorakozott a versenyzők között. Csak amelyet láttam: eper, banán, dinnye, padlizsán. Ez utóbbi volt a legnagyobb kedvencem minden jelmez közül. A legnagyobb népszerűségnek azonban a különböző anime és mindenféle egyéb mesefigurák örvendtek. Ha nem is volt Dragon Ball epizódszámnyi Son-Goku, de a felére azért valószínű jutott volna részenként különböző. Természetesen más karakterek is megjelentek, de be kell valljam, hogy ez az egyetlen sorozat, amelyet ismerek. Meg még másik kettőt is mellette, de azokat nem vagyok hajlandó nyilvánosan beismerni. Ha anno tudom, hogy én valaha ide kerülök, biztos a legjobb tanítványa lettem volna az anime és AMV legnagyobb mesterének és tudorának egykori szobatársamnak, K Tamásnak.

Természetesen jogos lehet a kérdés, hol vannak a fotók a lakásról. Egyelőre nincs, vagyis csak olyan van, amelyet nem szeretnék közkinccsé tenni. De előbb-utóbb mindennek eljön az ideje. Azt viszont örömmel jelentem, hogy a fényképezés lassan kezd ipari mértékűvé válni. Már egyetlen lépés hiányzik: a nyilvános megjelenés. Kis türelmet kérnék, lesz rá megoldás nagyon hamarosan, csak még nem sikerült foglalkozni vele.

Sindzsuku Station egy kis szeglete, utána pedig a kilátás a jelenlegi szobámból (csak a 10. emelet):

img_0023.JPGimg_0015.JPG

Ennyit mára ebből. A legközelebbi alkalommal már túl leszek a történelmi első vendégeken, akik valójában nem az én vendégeim, és csak teljesen véletlen egybeesés, hogy pont most lesznek Japánban, de azért mégis ez lesz az első ilyen jellengű rendezvény.

A következő alkalom témája: hétvégi programok és ami közöttük van

Dávid

Sindzsuku nem Soroksár

avagy üdv a pingvinklubban

Az előző bejegyzés ott fejeződött be, hogy sikerült röpke 24 óra utazás után végre megérkezni a szállodába, ami átmenetileg a tokiói "otthont" jelenti. Hogy pontosan mennyi is az átmenet, az maradjon egyelőre a titokzatosság homályában, a következő részből ki fog derülni. Ennyi elegendő is az önreklámból. A hotelnek amúgy egy darab előnye feltétlen van. Nagyjából 8 percnyi kellemes tempójú sétával megközelíthető az iroda. Most egy gondolatkísérletre invitálnék meg mindenkit. Kezdőpont: Budapest, Helsinki út, gyárcsarnok. Az előbb említett időd van maximum, hogy elgyalogolj onnan valahova, bárhova. És itt jön a lényeg. Ott kell találnod lakhelyet vagy átmeneti lakhelyet. Nem tudom, hogy melyik helyszín lenne a jobb: Budapest vagy Tokió. De gyaníthatóan az utóbbi. Fel sem merül, hogy ezzel meg akarnék bántani egyetlen erzsébetit, soroksárit vagy ledegradálni az említett kerületeket, de bármilyen lokálpatrióta is az ember be kell látni, ez itt nem hasonlítható Dél-Pesthez.

De mi is Sindzsuku. És itt most engedtessék meg egy apró földrajzi, történelmi kitekintő. Egy költői kérdés, hogy miért nem Tokiót használok mindig, miért Sindzsukut. Először azt kell tisztázni, mi is Tokió. Igazából nem is egy város, hanem Japán 47 prefektúrájából (megye japán neve, csak egyszerű lenne az élet, ha mindenhol ugyanaz lenne és nem állam, tartomány, vajdaság, körzet és még ki tudja mi nem...) egy, így mi sem városozhatjuk le csakúgy egyszerűen. Az igazi és eredeti Tokió 23 körzetből (japánul ku) áll, amelyek a budapesti kerületekhez hasonlóan önálló önkormányzattal rendelkeznek. Ezek alkotják a prefektúra keleti részét. A nyugati részen (Tama) további 26 város található és nem szabad megfeledkezni a számtalan szigetről sem, amelyek szintén Tokió részei. Érdekességként egy furcsaságra vagy inkább hibára hadd hívjam fel a figyelmet Tokió magyar átírásával kapcsolatban. Ami történetes nem helyes. Mert nem így kell ejteni. A magyar írásmód az angolból jött, és az y-t hibásan i-nek fordították j helyett. A japán igazsághoz kicsit közelebb levő megoldás Tókjó lenne. Mindezek ellenére természetesen maradok a megszokott és elterjedt (nem mellesleg hivatalos) Tokiónál.

Sindzsuku pedig egy a 23-ból. Sem méretben, sem lakosságban nem a legnagyobb és még csak nem is ez van a legközepén. De Tokió és így egyben Japán talán legfontosabb üzleti központja. És nem elhanyagolható módon a város (sic!) adminisztrációja is itt található, amelyet az előző részben helytelenül "le főpolgármesteri hivataloztam", pedig itt kormányzónak hívják Tarlós István helyi reinkarnációját. A legendák szerint az erősorrendben közvetlenül a miniszterelnök után követezik. Megjelenésben ez annyit jelent, hogy van néhány egész magas épület (9 db 200 m vagy magasabb házikó, Japán top 10-ből 4, top 20-ból 8) meg egy aprócska vasút/metróállomás komplexum. Sinjuku Station néven fut, és nem több mint a világ legforgalmasabb közlekedési csomópontja, a naponta ott megforduló alig több mint 3,5 millió utassal. És mindemellett vagy 8 bevásárlóközpont van benne/rajta/mellette, az ott található üzletek száma közel végtelen. Kikerülni a közepéről igazi kaland. Egészen elképesztő hely. És egy jó tanács az idős mestertől. Soha, de soha ne beszélj meg a belsejébe találkozót. Vagy csak abban az esetben, ha mindegyik fél profi és ismeri minimum alapszinten az épületet, és még van hadra fogható telefon is mindenkinél. Nekünk N. Ádám menedzser úrral sikerült elkövetnünk a hibát és mintegy 30 perc után, több sms és telefonváltással sikerült egymásra találni. És természetesen így is csak a véletlen szerencsén múlott, mert irgalmatlan a tömeg mindig és ott bárkit kiszúrni egy igazi varázslat. Egy technikai jellegű dolgot még most az elején megjegyeznék: amilyen japán szót, kifejezést, nevet csak lehet, magyar átírásban fogok közölni, kivéve, ha valaminek az elterjedt nevében angol szó is van, mert akkor marad az angol verzió. Aki ennél többre kíváncsi az előzőekben említett helyekkel kapcsolatban, keresse bizalommal Wikipedia-t, a tudomány ott megtalálható (elnézést az angol linkekért, de én alapértelmezettként azt használom):

 

https://en.wikipedia.org/wiki/Tokyo

https://en.wikipedia.org/wiki/Shinjuku

https://en.wikipedia.org/wiki/Shinjuku_Station

A hotelnél tartottam. A szoba nem nagy, de jó kicsi. Igazi business hotel. Nem arra való, hogy ott töltsd el az idődet, hanem inkább az irodában, mert az jó. Vagy a kocsmában. Vagy bárhol, de ne ott. Viszont van benne azért meglepő dolog is. Mosógép, ami egy csodadarab. Mindent tud és annak az ellenkezőjét is. Ezen felül majdnem olyan, mint a tavalyi szálloda, ahol 4 remek hetet töltöttem el. Meg ez az irodától pont az ellenkező irányban van, úgyhogy fő a változatosság. Az természetes, hogy a vállfák száma 5, nekem meg kellene ennek legalább a háromszorosa. Az más kérdés, hogy a szekrénybe sem férne ennyi ruha, nade akkor is. Arra az átmeneti időszakra jó lesz, amíg 1 bőröndből kell az életet lebonyolítani. Ez tehát most a bázis és minden reggel 0850-0915 körül innen indulok harcba.

Valami ilyesmin kellene átvágni, ha egy másik irányból mennék dolgozni:

dscn3722.JPG

Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy egész kellemes harcba, amennyiben a kellemet a harcmező határozza meg. Az irodaépület (Nittochi Nishi Shinjuku Building) vagy 23 emelet magas (igaz a liftben 21. a legmagasabb emelet, szóval azért van itt egy aprócska ellentmondás a rendszerben). Ebből a cég a 7. emelet felében található meg. Az épületnek van egy testvére is, amellyel közös a földszintnek is nevezhető kissé monumentálisra sikerült átrium csarnok. A nagy testvér (Shinjuku Oak Tower) már 38 emelet magasságba nyúlik fel... Azt már remegve írom le, hogy tiszta időben az irodából látható a Fuji-san mintegy 29%-a. Az adottságok tehát egészen jók, ez kijelenthető bármiféle nagyobb kockázat nélkül. Vagyis inkább olyanok, amelyhez hazánkfiának mindenképpen az ország határain kívülre kell szakadnia, mert odahaza egyszerűen nincsenek ilyen típusú épületek. Ami egyáltalán nem probléma, személy szerint elégedett vagyok az egységesnek mondható budapesti városképpel, de hangsúlyozva, hogy csak ebből a szempontból (és ez szigorúan személyes vélemény). Arról egyszerűen fogalmam sincs, vajon hányan dolgozhatnak összesen a két házban, de több ezren az a gyanúm.

A jobb oldali a kistestvér, azaz életem 10/24-ének helyszíne (hétköznapokon):

dscn3717_1.JPG

A tömeg nagy része valahol 0800 körül kezd el szállingózni befelé és érkeznek egyre többen, ahogy közeledik 0900, majd szépen csillapodik 0930 után. 0900 előtt nem sokkal érkeznek a sportolók is. Ők azok, akik 0858-kor rohannak, hogy megkíséreljék a lehetetlent és 0900-kor benyissanak a munkahelyükre. Elég furcsa szokás meg kell hagyni, és meglepő látni, főleg hogy 4 éve nagyjából akkora megyek dolgozni, amikorra akarok. Őszintén szólva ez most nem hangzott túl hitelesnek egy olyan valakitől, aki 6 éven át szinte minden egyes reggelt egy bővített 100 m-es síkfutás olimpiai döntővel indított. Csak az ellenfél nem Donovan Bailey, Maurice Greene, Ato Boldon vagy Frankie Fredericks esetleg Kim Collins, hanem a megboldogult Alba Volán 33-as vagy 34-es számú helyi járata volt. Viszont én legalább rendesen rohantam, itt meg valami gyorsséta és örömkocogás egészen botrányos mostohagyereke a népszerű mozgásforma. A történelem után vissza a pingvinekhez. Igen, ez nem tévedés. Alapvetően 2 szín dominál az épületben. A sötét és a világos. Sötét az öltöny/kosztüm és világos (fehér és világoskék) az ing/blúz vagy bármilyen más számomra teljesen ismeretlen nevű női felsőruha. Színe a nyakkendőnek, a sálnak és esetenként a kabátnak van csak. Ez kérem szépen Tokió, de még inkább Sindzsuku. Ahogy néhány éve Oszakában hallottam, Tokióban mindenki fekete-fehérben tud csak gondolkodni. A munkahelyi öltözködést illetően az üzleti szférában ez feltétlen megerősíthető. Természetesen annak rendje és módja szerint én is beálltam a sorba, pingvin lettem. Welcome to the Zoo!

Most már nem lehet tovább húzni és rá kell térni a japánok legkedveltebb időtöltési módjára, a munkára. A legenda igaz, tényleg nem a rövid munkaidő hívei. Rengeteget dolgoznak, sokan szombaton és akár vasárnap is, de ebbe mélyebben most nem mennék bele. A mi cégünknél a munkahét ténylegesen 5 nap, hétvégén tudtommal nem járnak be a kollégák és nincs tele az iroda még este 9-kor is. Azért létszik valamennyire, hogy ez nem japán tulajdonú cég. Viszont a napi 10-11 óra azért szinte mindenkinél megvan. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az ebédidőt sem szűkmarkúan mérik: 1 óra minimum. Ez a nap egyik legfontosabb része. Pontban 1300-kor a megszokott csoport feláll és megindul a környéken található 100-200 étkezőhely valamelyikébe (ebből legalább 10 magában az épületben taláható). Olyan kultikus törzshelyeket sikerült már megismerni a röpke egy hét alatt, mint a koreai-indiai Obama-sannal (újabb ígéret: egyszer lesz fotó és akkor mindenki megláthassa (;)), hogy hol él és mivel foglalkozik az Egyesült Államok előző elnöke), az alagsori currys, a halas, ahol mindenkinek tagsági kártyája van (így már nekem is :)), a hawaii-i és így tovább. Töredelmesen be kell vallanom, hogy túl sok bajom az előző években sem volt az étkezési lehetőségekkel, de azzal egy új világ nyílt meg, hogy akár heteken-hónapokon át ehetsz minden nap mást és más helyen. Ezzel egyetlen budapesti kollégának sem szeretném elvenni az életkedvét, és bízom benne, hogy nem küldenének valamerre még távolabb.

Az első munkahét az akklimatizációval telt el. Kaptam egy laptopot jópofa japán billentyűzettel és az asztalomnál már bekészítve várt a névtáblám is (ハャス). Az, hogy ez helyes vagy nem rábíznám a profikra, de hallottam már véleményt mindkét oldalról. Mindezek mellett eléggé üzleti út hangulata van jelenleg a történetnek. Munka-hotel és azon kívül legfeljebb este evés valahol. Az egyetlen ezt megzavaró alkalom a híres-hírhedt japán péntek este volt, amely egyben az első kimozdulás is volt. Kicsi, de annál vegyesebb csapattal mentünk neki az alkalomnak. Egyrészt voltak velünk hölgyek is, amely nem teljesen megszokott a pénteki céges rendezvényeken, hogy használjam az általános kifejezést az italozásra (mert ez valójában nem más, mint közös vacsora és italozás). Sőt a hölgyek fölényben is voltak. 7 résztvevő, 7 nemzetiség. Vicces pillanat volt, amikor ez mindenkiben tudatosult. Kellemes este volt, de azért nem kíméltük az Asahi Dry című italt, fogyott megfelelő sebességgel, ennek ellenére mindenki tökéletes állapotban élte túl a kalandot. A specialitása a péntekeknek, hogy mindenki közvetlenül munkából megy, azaz öltönyös dülöngélőkkel (mert bizony néhányan nem tudják hol a határ, egyes egyenruhásokkal ellentétben) van tele a város. Általában viszonylag korán kezdődik (akár 18:00-19:00) és fejeződik is be, mert az utolsó metrók és vonatok kegyetlenül elmennek éjfél, de legkésőbb 1 óra környékén. És onnantól vége a világnak, megállt minden és marad a taxi, amely azonban nagyon-nagyon drága tud lenni, ha nem a szomszédba mész. Márpedig nagy eséllyel valahol egészen messze lakik az emberek nagy része.

Hétvégéről csak röviden számolnék be, mivel hosszan nem tudnék. Sindzsukuban töltöttem és tettem nagyobb sétákat, többek között felkerestem a már épülő új Olimpiai Stadion helyszínét is. Vicces, hogy eddig háromszor voltam ott és mindig máshogy nézett ki. Első alkalommal még láthattam az 1964-es olimpiára épült eredeti stadiont. Tavaly már csak egy hatalmas füves kráter volt a helyén (talán eltelt egy kis idő a lebontás óta...). Most pedig nekiálltak az új építésének, méghozzá gőzerővel. Ezt támasztja alá, hogy szombat délután voltam ott, de csak lankadatlan munkakedvű, keményen dolgozó munkásokat láttam akik önmagukat nem kímélve, sőt fizikai korlátaikat és lehetőségeiket felülmúlva tettek meg mindent a magasztos cél érdekében, azaz népük és nemzetük nagyszerűségének és elhivatottságának egész világ előtti bizonyítása végett. Ez volt a napi Észak-Korea különkiadás, ha már minden japán televízió csatorna napi nettó 6-8 órát foglalkozik 2 hete megállás nélkül a Kim családban történtekkel. Említést érdemel az előző részben megénekelt Tokyo Metropolitan Government Building is, amelyet mindkét nap felkerestem. Helyesebben a kilátószinteteket csak, de azt egyszer sötétben (északi torony), másodszor pedig világosban (déli torony). Mindkettő máshogyan volt lenyűgöző. Másik mérföldkőszerű esemény jelen életemben, hogy sikerült beszerezni egy jóképességű kerékpárlakatot az érkező biciklihez. Jogos kérdés lenne, hogy minek, mert Japán többek között a kiemelkedő közbiztonságáról híres. De akkor miért van mégis minden kerékpár lezárva? Úgyhogy nem akarok kilógni a tömegből, kötözök én is.

Valahol a többé-kevésbé már betemetett gödör felett fog meggyulladni nagy valószínűség szerint az olimpiai láng egészen pontosan 1242 nap múlva:

20170218_162912.jpg

Megint sokkal hosszabb lett a kelleténél, de remélhetőleg még elviselhető. Majd egyszer megpróbálok rövidet írni, és akkor átlagban jó lesz minden.

A következő alkalom témája: lakáskeresés és minden, ami vele jár

Dávid

3. partraszállás

avagy vigyázz, kész, rajt az "álmomgéppel"

A jelenlegi erősen csökkentett üzemmódú életvitel mellett egyelőre van lehetőség gyakoribb bejelentezésre és nem mellesleg az írás utáni ellenállhatatlan vágy is kezd magával ragadni, aminek az eredménye itt olvasható. Vissza kell térni még röviden az első alkalomhoz. Annyi feltétlen kimaradt, hogy mi látható a képeken. Tokió. Mindegyiken. Elég magasról megörökítve. Ez egészen pontosan 202 métert jelent és a Tokyo Tokyo Metropolitan Government Building (főpolgármesteri hivatal) déli tornya a tetthely, ami az egyik kedvenc helyem Tokióban. Talán nagyképűen hangzik, meg Székesfehérvárról nem kellene olyan kijelentéseket tenni, hogy nekem van ám 9000 km-re is kedvenc helyem, mert már egyszer láttam olyat, aki hallotta, hogy a szomszédban valaki mesélte, hogy van ez a hely, mert a reggeli rádióműsorban pont erről beszéltek, amikor a távolsági buszon utazott és a buszvezető jó szociális érzékről tanúbizonyságot téve az élményt - azaz a hangot - megosztotta az utazóközönséggel, mert olyan hangerővel ordíttatta a rádiót. Most csak annyit árulnék el, hogy voltam ott már vagy 6-8-szor, de valahogy nem tudtam még megunni. Aki többre kíváncsi keressem rá, mert a Google mindenki barátja. Viszont ha bárki szeretne egy sokkal autentikusabb forrásból többet megtudni az épületről, nem jár éppen rossz helyen, mert külön írás fog születni róla a későbbiekben. Ezt teljes nyugalommal lehet ígéretnek venni. Addig is türelem...

Az előző bejegyzés végén beharangozottaknak megfelelően ez alkalommal a fókuszban az utazás és az első Japánban töltött hét áll. Az utazást le lehetne rendezni akár egyetlen közepesen rövid mondattal is. Felszállás, leszállás, felszállás, leszállás, buszozás, végül némi séta és már a szállodában is voltam. De azért ennél kicsit talán érdekesebb volt és messzebbről kell indítani. A helyszín pedig nem más, mint Székesfehérvár. Kicsit konkretizálva a házunk, vagyis szüleim háza. Ennek oka egészen drámai: december 1-től hivatalosan "Budapest hajléktalan" voltam, nem volt Budapesten lakhelyem, ezért az összes cuccomat haza kellett transzferelni. A következmény egy csoda lett, kezdetben a szobámba nem lehetett belépni és ez a későbbiekben is csak annyit változott, hogy ösvények jöttek létre a felgyorsult evolúció során és közlekedni kizárólag azokon lehetett, vagyis helyesebben átugrálni.

Ennek fényében kellett kitalálni, mégis mi menjen a világ másik végére és mi nem. A lényeg, hogy ezt sikerült abszolválni és létrejött A, B és C csoport, ahol A jelentette a nem velem utazókat, B - lényegesen kisebb mennyiségben - a velem utazókat és C pedig maradt odahaza. Mélyebben ebbe nem mennék bele, mert az előkészületekről, felkészülésről a későbbiekben részletesen beszámolok majd. Ígéret #2, talán ennyinél itt és most meg is lehetne állni... Ezután már csak be kellett imádkozni mindent a bőröndökbe (2 db) és hátizsákokba (2 db), ami viszonylag könnyen ment, hála az elmúlt években szerzett tapasztalatnak. Meg főleg annak, hogy 1 héttel előtte érkeztem haza egy 2 hetes müncheni útról, ahol a B csoportos ruhák 90%-a velem volt. Ezt hívhatjuk akár csalásnak is, bár szívesebben nevezem profizmusnak vagy előre jól kidolgozott haditervnek. De az önfényezésből visszatérve a realishoz a helyzet az, hogy az első pár hétben túl sok mindenre nem lesz szükségem. Öltöny és nyakkendő. Meg ingek. De ez egy kis ugrás az időben, mert még fel sem szálltam.

A csomag mennyisége már arra enged következtetni, hogy itt valami jó kis repülésre van kilátás, mert nem a fapadosoknál megszokott egy darab kisméretű táska és kabát alatt elrejtett hátizsák kombinációról volt szó. Igen ez bizony business class volt. Ezt csak félve merem leírni, mert elég sokaktól kaptam emiatt válogatott jókívánságokat, de mit tegyek, ha a céget még nem érte el a business utazás letiltási hullám. A kérdés már csak útirány volt. Vagyis nem volt kérdés. München. Utána pedig valahogy Tokió. A variálás itt kezdődött és majdnem győzött az igazi, saját életét megbonyolító Dávid, de végül ritka diadalt aratott a józan ész és maradt a közvetlen járat Hanedára (Itt szeretném megragadni még egyszer az alkalmat, hogy megköszönjem Kata kolléganőmnek a sok segítséget az előkészületekben és a repülőjegy intézésében). És hogy miért Haneda és miért nem a mára elsőszámú nemzetközi repülőtérnek számító Narita? Egyszerű. Narita állati messze van a városközponttól, míg Haneda nem. Ennyi.

Egy nagy ugrással már Münchenben is vagyunk. Előtte minden ment flottul a gyorssoroknak hála, úgyhogy jöhet az utolsó akadály: a beszállás. Természetesen a business beszállás már rég megvolt, mire odaértem, de így jár, aki későn érkezik. Viszont bárhogyan is, de ott álltam egy új élmény előtt, amelyet három betű jelentett. ANA avagy All Nippon Airlines. Meg egy Dreamliner (becsületes nevén nevezve Boeing 787, jelen esetben 787-9). Ezt Szűcs B-nek köszönhetően egy nappal az utazás előtt sikerült realizálni, mert előtte valamiért végig abban a tudatban voltam, hogy Boeing 777-es lesz. És be kell valljam, nagyon megörültem, mert az útvonalválasztást a géptípus nagyban befolyásolja és Dreamlinerrel még soha nem repültem korábban. Nem szeretném most idézni Z. Gábor repülős úr szavait, amikor megtudta az utazás paramétereit. Legyen az elég, ahogy egyre több minden derült ki, úgy lettem egyre kedvesebb számára... vagy inkább nem. :) Gyorsan elfoglaltam a helyem, aztán gyors üléspróba, hogy megy-e a 180 fokban döntés. Jelentem ment, elégedettség a köbön azonnal. Az utaskísérő hölgyek rohangáltak mindenfelé, de mindeközben volt idejük arra, hogy az egyikük személyesen is bemutatkozzon és elárulja, hogy ő lesz értem a felelős az út során (ahogy minden más utassal is megtették, és az okos kérdéseket megelőzve utasok száma≠utaskísérők száma). Mit ne mondjak, erős kezdés volt. Utána gyorsan beizzítottam a képernyőmet is, hangpróba is megvolt rögtön. Finoman szólva sem volt rossz. Ez utóbbi az út során győzött meg, amikor kb. nulla zaj szűrődött be a fülhallgatón.

Mindezeket volt idő tesztelni, mert közel fél óra késéssel sikerült felszállni, de mindez nem eredményezett csak talán egy egészen minimális késést az érkezésnél. Az egyetlen problémát az okozta, hogy felszállás után nem sokkal megkezdték a kiéhezett utasok etetését. És ez bizony elég sokáig tartott. Ami sajátja az interkontinentális járatoknak, hogy a T. Utas eldöntheti, milyen nációhoz tartozó ételt szeretne fogyasztani. Jelen esetben japán és európai voltak a lehetőségek. Utóbbi mellett döntöttem a korábbi rossz tapasztalat miatt egy másik légitársasággal, amiről később kollégák elárulták, hogy híresen borzasztó a japán menüje. Sikerült kb az utazás 200. perce körül befejezni a táplálkozást, igaz addigra már sokat nem láttam - szinte japán szinten volt csak nyitva a szemem - annyira elfáradtam. Mondjuk ok is volt rá, az előtte levő 3 hónap nem kevés stresszel járt. Gyors előkészület az alvásra, pólócsere, füldugó bepattintva és már aludtam is.

6 óra után úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Ezt nem csak én éreztem így, hanem a felügyeletemet önként vállaló hölgy is erősen nevetett, amikor felemeltem a fejem. Vannak elképzeléseim arról a fejről, amit látott. Valószínűleg nem volt valami épületes látvány. Egy gyors vizsgálat után sikerült realizálni, hogy nincs már messze a céltól, de legalább már Japán felett vagyunk. Alig egy óra és érkezés. Észhez sem tértem, már kaptam is a reggelimet. Ez volt az utazás egyetlen rövid része, amikor sajnáltam, hogy nem ablak mellett ülök, hanem a törzs közepén. Mondjuk többet ne reméljen, aki az utazás előtt 4 nappal vesz jegyet... Fotó helyett inkább egy link, hogy néz ki a Dreamliner belülről:

https://www.ana.co.jp/wws/japan/e/asw_common/serviceinfo/inflight/guide/seat.html?c=c-787_9_business_staggered

Sikerült egy darabban leesni, már csak az út fináléja volt hátra: a hivatalos belépés Japánba. Alapesetben nem lenne annyira bonyolult, csak most valaki nem turistaként jött, hanem kicsit hosszabb időre. Összességében egy kis kavarodástól eltekintve könnyedén ment a procedúra. Kaptam egy szép kártyát, hogy az mindig, de tényleg mindig legyen nálam, mert anélkül ugyan vissza nem engednek az országba hiába van vízumom ám. Jól van legyen, akkor megőrzöm. Kicsit javítottak a vámpapíron is, nehogy már sikerüljön elsőre jól kitölteni. Majdnem célban voltam, de persze kellett egy kis időt szánni az ingyen wifire is, mert az pont olyan egészséges, mint a Dock sör, ahogy azt a Pocakos Lakatos étkezdében a főnök úr megtanította nekünk. Sikerült újabb hasznos perceket elvesztegetni, de végül a kötelességtudat felülkerekedett a függésen és szépen elhagytam a repülőteret.

Ennek módja azonban nem monorail volt vasutashoz igen méltatlanul. Sajnos. De a már jól bevált Friendly Airport Limousine Bus (FALB) szolgáltatásainak nem bírtam ellenállni, annak tudatában pedig főleg nem, hogy 5 perc sétára tett le a szállodámtól Sindzsuku (Shinjuku) közepén és nem kellett a "nem 4 poggyásszal való utazásra" tervezett vonatokon küszködni többszöri átszállással megbolondítva. És most következne az, hogy mit is tettem utána, de a változtatás jogával a forgalmazó élhet és jelen esetben él is. Kicsit túl hosszú lett ez így, úgyhogy jobb inkább tiszta lappal indítani a történelmi jelentőségű első munkahetet és az egész új életet Japánban.

Azért néhány fotó ide is jön az utazásról, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltam nagyon fotózgatós kedvemben, ezért nem lett megörökítve szinte semmi. További sokkal szebb, jobb, káprázatosabb, művészibb képekért a már emlegetett Google-nél lehet kopogtatni a repülőgépekről, annak szolgáltatásáról, repülőterekről és FALB-ről. Egyetlen utalás a címre csak. A 3. jelentése mindössze annyi, hogy a harmadszor érkeztem Japánba.20170212_075410.jpg20170211_215405.jpg

A következő alkalom témája (copy past az előzőből ;): első hét tapasztalatai munkában és azon kívül (bár ez utóbbi nem nagyon volt)

Dávid

Címkék: utazás, ANA, TMGB, Haneda

Apa kezdődik!

avagy az első életjelek

Hát elkezdődik. Vagyis már el is kezdődött több mint egy héttel ezelőtt, amikor felszálltam a Budapestről Münchenbe tartó repülőgépre. Egyáltalán ki vagyok, mi ez, hol és miért. A nyitó bejegyzésben ezekre kaphattok választ. Előre elnézést kérek azoktól - az amúgy szép számmal levőktől - akik esetleg már tudnak mindent, de egy kis késleltetésre mindig szükség van az igazán drámai hatások eléréséhez. :)

1. Szóval ki is vagyok? Hajas Dávid. 31 éves. Vasutas. Igazából ex-vasutas csak, de azért nem szakadtam el az iparágtól, ezért merem magam továbbra is vasutasnak nevezni.

2. Mit keresek Japánban (mint ahogy az a blog címéből is sejthető, hogy Japánban fogom tölteni a következő legalább 2 évet)? Közel négy év után eljött az ideje, hogy új dolgokkal foglalkozzam és erre a legjobb lehetőség Japánban adódott. A négy év a budapesti Knorr-Bremse-nél eltöltött időt jelenti jelen esetben. Sokat gondolkodtam rajta, hogy belekerüljön-e a blogba a cég neve vagy nem. Végül is az döntött az igen mellett, hogy egyrészt szinte mindenki tudja, hogy hol dolgozom (legalábbis úgy hiszem :)), másrészt remélhetőleg a későbbiekben sok érdekes történet megértéséhez ennek a ténynek az ismerete elkerülhetetlenül fontos. Céges titkokat és részleteket, konkrétumokat a munkáról természetesen nem fogok elárulni, ezt kérlek ne is kérjétek.  Egyelőre erről ennyit, bővebb ismertetésre valószínűleg egy önálló bejegyzés keretein belül kerül majd sor a későbbiekben.

3. Mi ez? A blog alapvetően a Japánban eltöltött időről szól. Fókuszban az életem lesz, mi történik velem, de természetesen nem elhanyagolva a várost, a kultúrát és mindent, amit a Japán nevű csomag jelent és magával hordoz. Természetesen a témákról az egyszemélyes demokrácia, azaz a diktatúra elvei alapján fogok dönteni, de jelentősen befolyásolva az aktuális kedélyállapotomtól. Viszont amennyiben igény volna rá (mint a viccben) akkor bármilyen témáról szívesen írok vagy osztom meg az élményeimet/tapasztalataimat/véleményemet. Itt nyugodtan lehet gondolni akármire pl. kultúra, sport, utazási tippek/tanácsok, életmód, zene, irodalom, festészet. Azért ezzel az ajánlattal tessék csínján bánni a képességek maximális figyelembe vétele mellett (értsd fogalmam sincs például a japán képzőművészetről. jelenleg. de két év sok mindenre elég lehet:)).

4. Miért van a blog? Ez egy jó kérdés. Egyrészt, mert mondtátok. Vagyis egy ember biztosan (igen Ági, te voltál), meg még lehet páran mások is, de Ági maradt meg mint, aki eléggé határozottan adta tudtomra, hogy ez szerinte egy nagyon jó ötlet. Be kell vallanom, hogy akkor és ott nagyjából megszületett az elhatározás, amire néhány kolléga még ráerősített (Cs. Feri elsősorban). De mindez mit sem ért volna önmagában, ha nem vettem volna meg első nap a túléléshez elengedhetetlen elektromos csatlakozó átalakítót, amelyet zseniális módon otthon felejtettem (egy kis büszkeségre ad azért okot, hogy ezen kívül egyetlen dolog maradt csak otthon a csomagból, amely mérete nem igazán hasonlítható egy kéthetes nyaralásra szükségeshez). Tehát elhárult az "energia nélkül maradás" veszélye is és már csak egy kevés motivációra volt szükség, hogy létrejöjjön a blog. Ez őszintén bevallva nem volt kis küzdelem, mert még soha nem csináltam ilyet, és ami még nagyobb baj, hogy tehetségem az ilyenekhez valahol a 0 magasságában mozog. De. De. A kihívás megoldatott és eredménye itt látható. A blog melletti továbbá el nem hanyagolható érv, hogy így nem kell mindent elmondani/leírni sokszor. Nem mintha a héten olyan sok érdeklődő lett volna, de a kettő is több az egynél és ismételni csak a Műábra 1 vizsgát volt jó (meg még pár másikat is...).

Egy dolgot nem szabad elfelejtenem. Ez pedig a személyiségi jogok és főleg azok védelme. Ahogy láthatjátok, már rögtön néhányan néven is lettetek nevezve. Amennyiben ez bárkit is zavar, nem szeretné látni a nevét egy ilyen sikerblogban (sic!) legyen szíves szóljon és azonnal törlődni fog (vagy legrosszabb esetben a következő bejelentkezésig). Természetesen fennáll a lehetősége a szponzorációnak is, azaz irányítottan is bele lehet kerülni bármelyik írásba. A történet valóságtartalmát bízzátok csak rám, biztos, hogy valami szép lesz mindig és nem utolsósorban hihető is. Az ellenszolgáltatásra egyelőre nem tartok igényt, de a hangsúly azon van, hogy egyelőre. Még engedtessék meg annyi, hogy az irományok stílusáról pár szót szóljak. Ez nem lesz más, mint 100% Dávid. Irónia végletekig, lehet néha megpróbál vicceskedni is, bár lehet azt inkább hanyagolni kellene, de erről döntsetek ti, vagyis a közönség.

Szabályok: kommentelni szabad, ér, sőt ajánlatos is. Beszólogatni lehet, de kulturáltan. Káromkodni nem, mert én sem fogok. Az ilyen jellegű hozzászólások moderálva lesznek ám, nem is kicsit, hanem bitangul.

Nyitóbejegyzésként ez talán elég is lesz. Gyakoriságot nem tudok ígérni, azt kizárólag a világhíres AS szabvány fogja meghatározni. Aki nem ismerné ez nem más, mint Ahogy Sikerül. Köszönet a tudományért régi kollégámnak O. Laci bácsinak. Ahogy a filmek hatásvadász eleme a kutya-kisgyerek-jónő hármas, így ez a bejegyzés sem maradhat meg kizárólag a szépirodalom területén, hanem némi vizualizálásnak is történnie kell. Ezt szolgálja néhány fotó Tokióról. Minőségért elnézést, de ablakon át lehetett csak fotózni és több helyen van visszatükröződés, de azért a mondanivaló talán átjön így is.

dscn3707.JPG20170219_135205.jpg

20170219_135832.jpg20170219_140107.jpg

A következő alkalom témája: utazás, első hét tapasztalatai munkában és azon kívül (bár ez utóbbi nem nagyon volt)

Dávid

 

 

süti beállítások módosítása