A jelenlegi erősen csökkentett üzemmódú életvitel mellett egyelőre van lehetőség gyakoribb bejelentezésre és nem mellesleg az írás utáni ellenállhatatlan vágy is kezd magával ragadni, aminek az eredménye itt olvasható. Vissza kell térni még röviden az első alkalomhoz. Annyi feltétlen kimaradt, hogy mi látható a képeken. Tokió. Mindegyiken. Elég magasról megörökítve. Ez egészen pontosan 202 métert jelent és a Tokyo Tokyo Metropolitan Government Building (főpolgármesteri hivatal) déli tornya a tetthely, ami az egyik kedvenc helyem Tokióban. Talán nagyképűen hangzik, meg Székesfehérvárról nem kellene olyan kijelentéseket tenni, hogy nekem van ám 9000 km-re is kedvenc helyem, mert már egyszer láttam olyat, aki hallotta, hogy a szomszédban valaki mesélte, hogy van ez a hely, mert a reggeli rádióműsorban pont erről beszéltek, amikor a távolsági buszon utazott és a buszvezető jó szociális érzékről tanúbizonyságot téve az élményt - azaz a hangot - megosztotta az utazóközönséggel, mert olyan hangerővel ordíttatta a rádiót. Most csak annyit árulnék el, hogy voltam ott már vagy 6-8-szor, de valahogy nem tudtam még megunni. Aki többre kíváncsi keressem rá, mert a Google mindenki barátja. Viszont ha bárki szeretne egy sokkal autentikusabb forrásból többet megtudni az épületről, nem jár éppen rossz helyen, mert külön írás fog születni róla a későbbiekben. Ezt teljes nyugalommal lehet ígéretnek venni. Addig is türelem...

Az előző bejegyzés végén beharangozottaknak megfelelően ez alkalommal a fókuszban az utazás és az első Japánban töltött hét áll. Az utazást le lehetne rendezni akár egyetlen közepesen rövid mondattal is. Felszállás, leszállás, felszállás, leszállás, buszozás, végül némi séta és már a szállodában is voltam. De azért ennél kicsit talán érdekesebb volt és messzebbről kell indítani. A helyszín pedig nem más, mint Székesfehérvár. Kicsit konkretizálva a házunk, vagyis szüleim háza. Ennek oka egészen drámai: december 1-től hivatalosan "Budapest hajléktalan" voltam, nem volt Budapesten lakhelyem, ezért az összes cuccomat haza kellett transzferelni. A következmény egy csoda lett, kezdetben a szobámba nem lehetett belépni és ez a későbbiekben is csak annyit változott, hogy ösvények jöttek létre a felgyorsult evolúció során és közlekedni kizárólag azokon lehetett, vagyis helyesebben átugrálni.

Ennek fényében kellett kitalálni, mégis mi menjen a világ másik végére és mi nem. A lényeg, hogy ezt sikerült abszolválni és létrejött A, B és C csoport, ahol A jelentette a nem velem utazókat, B - lényegesen kisebb mennyiségben - a velem utazókat és C pedig maradt odahaza. Mélyebben ebbe nem mennék bele, mert az előkészületekről, felkészülésről a későbbiekben részletesen beszámolok majd. Ígéret #2, talán ennyinél itt és most meg is lehetne állni... Ezután már csak be kellett imádkozni mindent a bőröndökbe (2 db) és hátizsákokba (2 db), ami viszonylag könnyen ment, hála az elmúlt években szerzett tapasztalatnak. Meg főleg annak, hogy 1 héttel előtte érkeztem haza egy 2 hetes müncheni útról, ahol a B csoportos ruhák 90%-a velem volt. Ezt hívhatjuk akár csalásnak is, bár szívesebben nevezem profizmusnak vagy előre jól kidolgozott haditervnek. De az önfényezésből visszatérve a realishoz a helyzet az, hogy az első pár hétben túl sok mindenre nem lesz szükségem. Öltöny és nyakkendő. Meg ingek. De ez egy kis ugrás az időben, mert még fel sem szálltam.

A csomag mennyisége már arra enged következtetni, hogy itt valami jó kis repülésre van kilátás, mert nem a fapadosoknál megszokott egy darab kisméretű táska és kabát alatt elrejtett hátizsák kombinációról volt szó. Igen ez bizony business class volt. Ezt csak félve merem leírni, mert elég sokaktól kaptam emiatt válogatott jókívánságokat, de mit tegyek, ha a céget még nem érte el a business utazás letiltási hullám. A kérdés már csak útirány volt. Vagyis nem volt kérdés. München. Utána pedig valahogy Tokió. A variálás itt kezdődött és majdnem győzött az igazi, saját életét megbonyolító Dávid, de végül ritka diadalt aratott a józan ész és maradt a közvetlen járat Hanedára (Itt szeretném megragadni még egyszer az alkalmat, hogy megköszönjem Kata kolléganőmnek a sok segítséget az előkészületekben és a repülőjegy intézésében). És hogy miért Haneda és miért nem a mára elsőszámú nemzetközi repülőtérnek számító Narita? Egyszerű. Narita állati messze van a városközponttól, míg Haneda nem. Ennyi.

Egy nagy ugrással már Münchenben is vagyunk. Előtte minden ment flottul a gyorssoroknak hála, úgyhogy jöhet az utolsó akadály: a beszállás. Természetesen a business beszállás már rég megvolt, mire odaértem, de így jár, aki későn érkezik. Viszont bárhogyan is, de ott álltam egy új élmény előtt, amelyet három betű jelentett. ANA avagy All Nippon Airlines. Meg egy Dreamliner (becsületes nevén nevezve Boeing 787, jelen esetben 787-9). Ezt Szűcs B-nek köszönhetően egy nappal az utazás előtt sikerült realizálni, mert előtte valamiért végig abban a tudatban voltam, hogy Boeing 777-es lesz. És be kell valljam, nagyon megörültem, mert az útvonalválasztást a géptípus nagyban befolyásolja és Dreamlinerrel még soha nem repültem korábban. Nem szeretném most idézni Z. Gábor repülős úr szavait, amikor megtudta az utazás paramétereit. Legyen az elég, ahogy egyre több minden derült ki, úgy lettem egyre kedvesebb számára... vagy inkább nem. :) Gyorsan elfoglaltam a helyem, aztán gyors üléspróba, hogy megy-e a 180 fokban döntés. Jelentem ment, elégedettség a köbön azonnal. Az utaskísérő hölgyek rohangáltak mindenfelé, de mindeközben volt idejük arra, hogy az egyikük személyesen is bemutatkozzon és elárulja, hogy ő lesz értem a felelős az út során (ahogy minden más utassal is megtették, és az okos kérdéseket megelőzve utasok száma≠utaskísérők száma). Mit ne mondjak, erős kezdés volt. Utána gyorsan beizzítottam a képernyőmet is, hangpróba is megvolt rögtön. Finoman szólva sem volt rossz. Ez utóbbi az út során győzött meg, amikor kb. nulla zaj szűrődött be a fülhallgatón.

Mindezeket volt idő tesztelni, mert közel fél óra késéssel sikerült felszállni, de mindez nem eredményezett csak talán egy egészen minimális késést az érkezésnél. Az egyetlen problémát az okozta, hogy felszállás után nem sokkal megkezdték a kiéhezett utasok etetését. És ez bizony elég sokáig tartott. Ami sajátja az interkontinentális járatoknak, hogy a T. Utas eldöntheti, milyen nációhoz tartozó ételt szeretne fogyasztani. Jelen esetben japán és európai voltak a lehetőségek. Utóbbi mellett döntöttem a korábbi rossz tapasztalat miatt egy másik légitársasággal, amiről később kollégák elárulták, hogy híresen borzasztó a japán menüje. Sikerült kb az utazás 200. perce körül befejezni a táplálkozást, igaz addigra már sokat nem láttam - szinte japán szinten volt csak nyitva a szemem - annyira elfáradtam. Mondjuk ok is volt rá, az előtte levő 3 hónap nem kevés stresszel járt. Gyors előkészület az alvásra, pólócsere, füldugó bepattintva és már aludtam is.

6 óra után úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Ezt nem csak én éreztem így, hanem a felügyeletemet önként vállaló hölgy is erősen nevetett, amikor felemeltem a fejem. Vannak elképzeléseim arról a fejről, amit látott. Valószínűleg nem volt valami épületes látvány. Egy gyors vizsgálat után sikerült realizálni, hogy nincs már messze a céltól, de legalább már Japán felett vagyunk. Alig egy óra és érkezés. Észhez sem tértem, már kaptam is a reggelimet. Ez volt az utazás egyetlen rövid része, amikor sajnáltam, hogy nem ablak mellett ülök, hanem a törzs közepén. Mondjuk többet ne reméljen, aki az utazás előtt 4 nappal vesz jegyet... Fotó helyett inkább egy link, hogy néz ki a Dreamliner belülről:

https://www.ana.co.jp/wws/japan/e/asw_common/serviceinfo/inflight/guide/seat.html?c=c-787_9_business_staggered

Sikerült egy darabban leesni, már csak az út fináléja volt hátra: a hivatalos belépés Japánba. Alapesetben nem lenne annyira bonyolult, csak most valaki nem turistaként jött, hanem kicsit hosszabb időre. Összességében egy kis kavarodástól eltekintve könnyedén ment a procedúra. Kaptam egy szép kártyát, hogy az mindig, de tényleg mindig legyen nálam, mert anélkül ugyan vissza nem engednek az országba hiába van vízumom ám. Jól van legyen, akkor megőrzöm. Kicsit javítottak a vámpapíron is, nehogy már sikerüljön elsőre jól kitölteni. Majdnem célban voltam, de persze kellett egy kis időt szánni az ingyen wifire is, mert az pont olyan egészséges, mint a Dock sör, ahogy azt a Pocakos Lakatos étkezdében a főnök úr megtanította nekünk. Sikerült újabb hasznos perceket elvesztegetni, de végül a kötelességtudat felülkerekedett a függésen és szépen elhagytam a repülőteret.

Ennek módja azonban nem monorail volt vasutashoz igen méltatlanul. Sajnos. De a már jól bevált Friendly Airport Limousine Bus (FALB) szolgáltatásainak nem bírtam ellenállni, annak tudatában pedig főleg nem, hogy 5 perc sétára tett le a szállodámtól Sindzsuku (Shinjuku) közepén és nem kellett a "nem 4 poggyásszal való utazásra" tervezett vonatokon küszködni többszöri átszállással megbolondítva. És most következne az, hogy mit is tettem utána, de a változtatás jogával a forgalmazó élhet és jelen esetben él is. Kicsit túl hosszú lett ez így, úgyhogy jobb inkább tiszta lappal indítani a történelmi jelentőségű első munkahetet és az egész új életet Japánban.

Azért néhány fotó ide is jön az utazásról, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltam nagyon fotózgatós kedvemben, ezért nem lett megörökítve szinte semmi. További sokkal szebb, jobb, káprázatosabb, művészibb képekért a már emlegetett Google-nél lehet kopogtatni a repülőgépekről, annak szolgáltatásáról, repülőterekről és FALB-ről. Egyetlen utalás a címre csak. A 3. jelentése mindössze annyi, hogy a harmadszor érkeztem Japánba.

A következő alkalom témája (copy past az előzőből ;): első hét tapasztalatai munkában és azon kívül (bár ez utóbbi nem nagyon volt)

Dávid