Örömmel jelentem, hogy sikerült túlélni az egyhetes pihenőt, a Golden Week néven futó nemzeti ünnepekben gazdag hetet. Nagyon régen volt hasonló "szabadságom", amikor az időm jelentős részét otthon töltöttem és nem utaztam el hosszabb-rövidebb időre valahova. Persze volt minden évben kb. 2 hét hosszan karácsonyi szünet, de az nem egy alkalommal vizsgaidőszak volt, így szinte csak tanulásról vagy annak imitálásáról szólt. Amennyiben nem, akkor meg többnyire valódi semmittevéssel, evéssel, még több evéssel és végtelen sok TV nézéssel telt. Erről különösen szüleim és kedves testvérem tudna részletesen beszámolni. Minden közül kiemelkedik a világhírű performanszom, azaz az órákon át tartó kanapén fetrengés a végtelen unalom miatti óriási szenvedéssel megfűszerezve. Szóval ezért nem számítom ezt bele a szabadságok közé igazán. De most nem ez lesz a mese, hanem valami egészen más, sokkal régebbről. Egy emlék a Golden Weekről - Hachikó szobra:

Az egész úgy kezdődött. hogy volt valaki, aki hallott valamit, aztán továbbadta valaki másnak is és aztán utána még sok csavar is volt, de a történet vége az lett, hogy az első valaki ott állt egy elég bonyolult döntés előtt, amelyet aztán eldöntött úgy, ahogy, de ez nem is érdekes most. Fontos az, hogy kapott több levelet is érdekes cégektől. Vagyis első körben egytől. Egy relokációs ügynökségtől. Ebben azt közölték, hogy jó lenne minél hamarabb összeszedni igen sok dokumentumot, azokat, mint a villám beszkennelni és elküldeni nekik, mert irgum-burgum. Na, most azért ezt a valakit sem kell félteni, mert az időhúzás tiszteletbeli doktora. Legalábbis a szülei szerint az, akik ennek igen nagy gyakorisággal hangot is adtak és szinte törvényszerűen vágták a fejéhez pont annyiszor, ahányszor csak lehetett. Az mellékes, hogy ebben néha volt is némi igazság. Ezért most, hogy megmutassa a világnak, hogy milyen egy kemény arc ő, erőt vett magán és produkálta a dokumenteket és kitöltött egy jófajta kérdőívet is, annak érdekében, hogy boldog tulajdonosa lehessen a mágikus hangzású CoE-nek. Miért is valakinek élete célja CoE-t szerezni? Mert az kell és pont. Mert az jó. És még szép is. Meg aztán mindenki szeret olyan dolgokat birtokolni, amelyek különlegesek, nehéz hozzájutni. Ez is egy olyan. Valóságban annyira azért nem, de azért nem kapható minden 7elevenben. :)

Eddig és netovább a ködösítéssel. CoE = Certificate of Eligibility. Ez egy olyan dokumentum, amely a kulcs a Japánban történő hosszú távú tartózkodáshoz, ergo az odaköltözéshez. Ha ilyened nincs, nem kapsz vízumot se. Jogos kérdés, hogy mire fel is vagánykodás a vízummal egy országgal kapcsolatban, amellyel Magyarországnak kölcsönös vízummentességi megállapodása van. Ez így igaz és jól is hangzik, de pontosan csak addig, ameddig az ember fia vagy lánya turisztikai céllal utazik a világ túl felére. És nem mellesleg nem hosszabb időt szeretne a Dragon Ball őshazájában eltölteni, mint 90, azaz kilencven nap. Amint A (turisztika) vagy B (<90 nap) nem teljesül, már lehet is kezdeni a szervezkedést a vízumért. És ez ott egy OR kapu, egy megengedő vagy (szebben és/vagy), azaz az egyik pontosan elegendő, hogy ne legyen egyszerű az élet. A valaki pedig nagymester révén egyiket sem teljesítette, így hát egy cél lebegett a csak szeme előtt: a CoE. Meg is kapta gyakran a kérdést innen-onnan. „Oszt bátyám van-é már papír?” Vagy négy héten át a válasz szomorkás volt sajnos: „Nincs. De igány az vóna rá...”

Aztán egy szép napon szólították a cég portájáról, hogy levél jött. Egy szép nagy piros-sárga boríték rejtette a Tokióból érkező kincset. Innentől már nem volt visszaútja a valakinek. Hiába nem volt még szerződése sem... De újabb célt legalább kapott. Mert ez a kis darab papír nagyon jól mutat valóban, csak semmire nem jó önmagában. Mindössze arról szól, hogy Japán Igazságügyi Minisztériumának Bevándorlási Hivatala kinyilatkozatja, hogy méltónak találja az érintett személyt, hogy az országban munkát vállalhasson. Nyilván ezt egyedül elintézni szinte lehetetlen lett volna, figyelembe véve a valaki igen szerény képességeit. Így óriási segítséget kapott egyrészt a már emlegetett relokációs ügynökségtől valamint a tokiói és müncheni kollégáitól az ügyintézésben. De egy dolgot nem tudtak helyette megtenni. Azt a lépést, amely sok országba történő utazás esetén az egész folyamat mélypontja és rémálomszerű pillanata. A vízumigénylés. Ebben a témában nagy szeretettel ajánlom a nagyszerű újságíró Bede Márton egyik igen régi, de időtálló blogjának bejegyzését, amely akár egy életre el tudja venni bárkinek a kedvét az egzotikus országokba való utazástól. Itt az egzotikus alatt értsd egykori Szovjetunió tagországokat például, főleg amelyek sztánra végződnek. Igaz az a történet majdnem 10 évvel volt, de nem vagyok benne biztos ismerve az ottani mentalitást, hogy bármi is egyszerűsödött volna az eltelt idő alatt. Ha igen, akkor elnézést kérek minden érintettől. A Khívától keletre blogról még annyit feltétlen meg kell jegyeznem, hogy már az első távol-keleti utazásom során nem keveset támaszkodtam rá és hasznosítani tudtam az ott leírt remek tippeket, ötleteket. És egészen biztos, hogy a következő 21 hónapban lesz az még használva bőven. Szóval Bede Mártonnak köszönet jár érte, kiváló írás. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 3 évvel a blog és az utazás lezárása után ismertem meg és olvastam végig. Viszont a második blogját (Panamericana blog) és utazását már élőben követtem végig, amelyet szintén csak ajánlani tudok mindenkinek, bár már annak is vagy négy éve lett vége. Úgyhogy innentől akár ki lehetne tűzni azt a nemes célt, hogy legalább egy embert a blog által Ázsiába csábítani. Mert azt be kell ismernem, hogy az a blog is hozzájárult ahhoz, hogy 3 évvel ezelőtt felkerekedtem, mivel általa ismertem meg Ázsiát kicsit jobban. És így ezzel is egy nagyon picit Márton nyomába léphetnék. :)

Szóval a valaki kapott egy újabb kérdőívet a vízumigényléshez meg egy igazán szép feladatot. Egy lehetetlenül idióta méretű fényképet kellett mellékelni. Ez egy igazi sikertörténet volt ezt bizton ki lehet jelenteni. Aki nem hiszi, járjon utána. Érdeklődni lehet a valaki testvérénél, dr. H. R. nagy szeretettel várja az érdeklődő kérdéseket postai levelezőlapon vagy telefonon, de szigorúan munkaidőn kívül. Azért akkora botrány nem volt amúgy. Másodszorra már sikerült is a mutatvány. Igazából akár az elsőt is annak lehetne venni, csak az erősen a taknyolás/sufnituning kategóriába tartozott. És innen már nem volt más hátra, mint személyesen a fogadó ország elé járulnia. Pontosabban annak képviselője elé. Itt azt feltétlen meg kell említeni, hogy Japánban nem, mint potenciális bevételi forrásként tekintenek a vízumra ellenben igen sok országgal, ahol az egyszeri, rövid idejű belépésre jogosító vízumért is több tízezer forintot van pofájuk elkérni. Amiért mellesleg az égegyadta világon semmit nem csinálnak, meg még a nagykövetségen jól meg is szívatnak, ha épp úri kedvük úgy tartja. Ez nemcsak a sztánnal végződő volt szovjet tagköztársaságokra igaz, hanem még több másikra is. Persze elkerülhető a dolog, ha fizetsz a bejárással rendelkező utazási irodának vagy utazásszervezőnek. Pénzszerzés 0 munkával és 0 valós szolgáltatással második felvonás. De Japán nem ilyen, mondjuk nem is gondolnám, hogy naponta kígyózó sorok állnak sorba a Magyarországi Japán Nagykövetség épületénél. De mindez csak feltételezés, nem tudok E/1-ben nyilatkozni róla, mivel a valaki járt csak ott. És, hogy tovább folytassam az előbb említett szervezet fényezését is annak megemlítésével, hogy minden, tényleg minden nap nyitva vannak délelőtt és délután is. És még bejelentkezésre sincs szükség.

Az egyetlen kissé negatív dolog a nagykövetséggel kapcsolatban az elhelyezkedése. Budán van, fenn hegyen. Olyan környék, ahol tényleg csak az ott lakók járnak. Télen meg kész életveszély az egész. Vagyis gyalogosan feltétlenül az a valaki szerint. Mert a szerencsétlenje mikor ment oda? Januárban a hideg, havas, jeges időben. Kevés helyen látott olyan gyönyörű, szinte egybefüggő jégpáncélt járdán, mint nagykövetség és a 155 autóbusz megállója közötti 10 perces séta során. Az már csak az egész csúcsa, hogy mindez egy igencsak változatos terepviszonyokkal rendelkező helyen volt, azaz nem volt 20 egyenes méter, vagy fel- vagy lefelé ment az út folyton. Elmondása szerint az egyik dombra felfelé kapaszkodása közben, ha nem csúszott meg vagy 5-ször, akkor egyszer sem. De volt olyan utca is, ahol az úttesten egyszerűen nem lehetett felmenni, csak a gyalogosok számára épített lépcsőn. Igaz semmi keresnivalója nem is lett volna ott, de hát az egyrészt jobban tetszett neki és rövidebb is volt. Meg azért valami látható eredményének kell lennie a Vigántpetenden eltöltött nem kevés időnek. Ez a szokás például ékes bizonyítéka, hogy egy kevés kultúra jellegű dolog is ragadt rá, nemcsak a tehéntrágya. Annyiban nem különbözik az átlag nagykövetségtől a japán sem, hogy méteres falak veszik körül, teljesen erődszerű az egész terület, amely két jól elkülönült részre van osztva (amennyi kívülről látható). Az egyik a nagykövet és valószínűleg a teljes japán személyi állomány otthonául szolgáló rezidencia rész, a másik a hivatal. Ez utóbbi a célpont, amennyiben valamilyen ügyintézés történik.

Csendes környék, mozgás semmi, de porta vagy bejáratnak tűnő dolog sem nagyon. Aztán egyszerre csak megszólal egy férfihang a semmiből, hogy Miben segíthetek? Az úriember egy elsötétített ablak mögött ült és ő volt a portás és biztonsági szolgálat is egy személyben. Gyors azonosítás után nyílt a kapu és már semmi nem választotta el a valakit álmai helyétől, azaz a konzuli osztálytól. Nagyon kedves magyar hölgyek dolgoztak ott, az ügyintézés során ment is könnyedén az iratok, okmányok ellenőrzése. De ezt a valaki tudta is előre, elvégre mindig professzionális vagy annál jobb munkát végez csak. Azonban azt is tudta, hogy az izgalmas részek a végére maradnak. Mert ugyebár van olyan kérdés is a kérdőív végén, hogy mikor utazik a kiválasztott, meg hogy hol lesz az első japán szállása. Ezek voltak az elhasalós kérdések, valahogy úgy, mint az Elektrotechnika III című nevezetes tárgynál az érintésvédelmi valamint a kismegszakítók, mágnes kapcsolók és egyéb társaikról szóló tételek, amelyekről mindenki tudta, hogy léteznek és bent is vannak a húzhatók között, de még senki nem látta a kidolgozásukat és senki sem vette a fáradtságot, hogy utánajárjon, kidolgozza és megtanulja Aztán néhány szerencséskezű néha kihúzta őket. Ez egyben a rövidebbet is jelentette, meg egy ismétlővizsgát, mert az ismétlés a tudás anyja... Mintha N. József barátomnak lenne is ebből némi tapasztalata, remélem jól emlékszem. A helyzet tehát az volt január közepén, hogy semmi nem volt. Se szerződés, se repülőjegy, se hotel. Bár ez utóbbi lehet mégis volt, de sajnos már túl rég volt, így a nem túl szép dolgoknak is akár meg tudnak szépülni, így legyen az, hogy akkor volt már hotel. Az illető felkészült rendesen minden rontásra is – duplán nyomtatott kérdőívet vitt magával – és így ott a helyszínen, a hölgyek segítségével született egy rögtönzött és elfogadott megoldás (és még el sem lett rontva, így nem volt szükség a második példányra sem). Mert a konzul helyben elfogadta. Innentől már csak 5 munkanap választotta el a vízumtól.

Párhuzamosan futottak egyéb regisztrációk, jogosítvány fordítása, biztosítás intézése és még egyéb finomságok. De a vízum csak nem lett meg 5 nap alatt. Valójában, meglett, csak nem nála, mert a tehetség inkább elment 2 hétre Németországba tanulni az új munkáját. Így kell szervezni, csak a legnagyobbak csinálják így. Utána még volt 1 hete a Japánba történő indulásig, igaz minek is kell több idő arra, hogy 2 évre mindent előkészítsen. Azért ennyire nem volt rossza helyzet, elő lettek valamennyire előkészület már történt december végétől kezdve. Vízum is meg lett a hazatérés után, repülőjegy is lett 5 nappal indulás előtt. Kell ennél több?

Ebbe a gyönyörű útlevélbe került bele ez a gyönyörű vízum:

Tanulságok? Vannak. Több körültekintés, meg néha lehet hallgatni a bölcsebbekre is. Viszont minden vita és veszekedés ellenére is tartom, hogy a valaki magához képest egészen szépen lerendezte ezt az ügyintézés dolgot és messze nem volt annyira tragikus, mint amilyen egészen könnyen lehetett volna a korábbi tapasztalatokból kiindulva. Persze vannak, akiknek még ez is tragikus, katasztrofális, kaotikus, szervezetlen, átgondolatlan botrányos volt, de idővel talán további fejlődés is megfigyelhető lesz. Legalábbis ebben bízom. És amíg bizadalom van, addig minden van.

Összefoglalva, csak annyit, hogy hajrá mindenkinek, aki valaha valami hasonlóra adja fejét (vagy csak gondolkodik), mert ez minden nehézség, konfliktus, kihívás ellenére egy egészen jó dolog és nem szabad megijedni semmi elsőre nehéznek tűnő akadálytól, valahogy minden megoldódik, elrendeződik a jó megoldás felé és a végén csak ez számít. Fontos még, hogy miután megérkeztél az új helyszínre, akkor meg se próbálj mindent a korábbi megszokások, automatizmusok szerint csinálni. Abból semmi jó nem lesz, meg akkor minek mész el valahova, hogy minden ugyanúgy legyen. De ez már egy másik történet.

A következő alkalom témája: költözzünk

Dávid