Kisebb szünet után eljött a visszatérés ideje. Azonban e rövid idő alatt rengeteg minden történt, többnyire előrefelé sikerült mozdulni. Elöljáróban annyit, hogy ez egy kissé kaotikusabb bejegyzés lesz, de azért megpróbálom az időrendiséget megőrizni, mellette pedig követhető és érthető is maradni. Fókuszban az ígéreteknek megfelelően a lakáskeresés és annak folyamata lesz, de egy hétvégi rendezvény is terítékre kerül.

Először azonban jöjjön az, amelyre nyilvánvalóan már mindenki régóta várt - köztük én is - hogy végre fedél legyen a fejem felett. Természetesen nem az utcán vagy a híd alatt töltöttem az elmúlt röpke 3,5 hónapot, ahogy már korábban említettem, de minden megoldás vagy csak átmeneti volt vagy szállodának hívták. Ez utóbbi nem arról híres, hogy az ember fia hónapokat, éveket töltsön el ott. Nem azt mondom, hogy nem tudnék olyan hotelt választani, ahol nagy duzzogva el tudnék éldegélni hosszú-hosszú időn át, de egyelőre sem szakmailag, sem pénzügyileg nem érzem felkészültnek magam erre a feladatra. Meg nem hinném, hogy a vezérkar álmai között szerepel egy éjszakára kifizetni több havi lakásbérlés árával megegyező összeget. Erre a problémára egy megoldás létezik csak. Találni kell egy lakást.

Hogyan is kellene ennek nekilátni? A megoldás roppant egyszerű ... is lehetne akár. Amennyiben az adott országban élsz, valamit értesz a nyelvből, tisztában vagy a piaci helyzettel és nem elhanyagolható módon van minimális elképzelésed arról, hogy mégis hol legyen a lakhely. Talán az elsőre még azt is mondanám, hogy felejtsük el, az oly gyakran szidott globalizáció korában ez ne okozzon már gondot. Tegyük fel, hogy pénz is van, így a harmadik is kihúzható. Marad kettő. Pont az a kettő, ami a legtöbb fejfájást okozza. Az előbb említett korszaknak hála még Japánban is vannak angol nyelvű és nem mellékesen használható honlapok. Ezt azért ne becsüljük le még 2017-ben sem, mert a szomorú valóság az, hogy ez nem annyira egyértelmű, mint azt sokan gondolják/hiszik/remélik Európa közepéről. Szóval egy probléma van csak az angol nyelvű ingatlanos honlapokkal: külföldieknek szól, ezért a választék messze nem teljeskörű. Ennek oka végtelen egyszerű. Az átlag japán honpolgár tud japánul, használja az anyanyelvű oldalakat és nem mellesleg nem tud angolul annyira jól. Sajnos ezt meg kell állapítanom harmadszor is. Persze vannak üdítő kivételek, de mára az lett az alap hozzáállásom, hogy meg sem próbálom megértetni magam, mert nem lesz rá közönség. Nincs mese, nekem kell felnőnöm a feladathoz és megtanulni japánul. És ez meg is fog történni nagyon hamarosan. A tapasztalatokról majd beszámolok talán egyszer valaha később.

A fenti kis elmélkedés igazából csak egy kiváló fikció volt, mert nekem ennél sokkal könnyebb helyzetem volt. Majdnem semmit nem kellett csinálnom. Hála a cég nemzetköziségének és hosszú múltjának nem én vagyok az első, aki ilyen országváltós játékra adja a fejét, és a hozzám hasonlóakat ezen a területen egy jól kidolgozott rendszer várja. Ez többek között tartalmaz egy élet-halál kontaktot a fogadó országban. Hívjuk ezt relokációs ügynökségnek. Ők azok, akik bármikor, bármiben a segítségedre vannak. Minden felelőtlenség nélkül ki merem jelenteni, hogy legfontosabb feladatuk az új otthonod megtalálásának lebonyolítása. A történet már bőven a kiutazás előtt megkezdődött, amikor is az ügynökség egy tagja - egy ügynök, jelen esetben legyen a neve Marissa - egy nagyon kedves és szép elektronikus levélben megkeres téged, amelyben ígéretet tesz arra, hogy ő bizony téged lakáshoz fog juttatni bármi áron is. Persze nem lehetetlen feladat megtorpedózni ezt a tervet és mindent megtenni a megakadályozásáért, de nem feltétlenül éri meg. Kitöltetnek veled egy nem túl hosszú kérdőívet a megálmodott preferenciákról, úgy mint nagyjábóli elhelyezkedés, távolság a munkahelytől, milyen típusú környék legyen, milyen típusú lakás/ház legyen és minden ehhez hasonló okosság. Természetesen a delikvens olyan extrém álmai sem okozhatnak problémát, mint például, hogy ő bizony csak a Faló nevű vendéglátóipari egység 2 perces közelében hajlandó élni, vagy ragaszkodik hozzá, hogy közvetlenül a város legforgalmasabb és legzajosabb útja mellett lakhasson, mert a Baross Gábor Kollégiumban ezt szokta meg az utcafronti szobában sok éven át és nem tud elaludni állandó hangos alapzaj nélkül. Lényeg, hogy majdnem bármit teljesíteni tudnak. Nekem semmi ilyen vad igényem nem volt, csak annyi, hogy lehetőleg ne kelljen napi két focimeccsnyi időt utazni.

Következő lépés egy skype interjú volt, ahol a leírt és kiértékelt vágyak kerültek kibeszélésre egy tokiói lakhatásról szóló bővebb ismertetővel egyetemben. Ezen a ponton még mindig fogalmam nem volt, hogy mégis milyen lehetőségeim vannak, mi elérhető és mi nem. De ez a tudatlanság nem tartott sokáig, kaptam egy listát példákkal, hogy mégis el tudjam helyezni magam. Ezzel megkezdődött az egyezkedés arról, mi tetszik, mi nem és milyen irányba haladjon tovább a kutatás. És mindezek alatt már meg is érkeztem a Távol-Keletre, ahol rohamosan közeledett a második hét szerdája, a már korábban kitűzütt nagy lakásnézés napja. A történetnek reggel egy kész listával vágtunk neki, rajta 6 lakással 4 épületben a város különböző pontjain. A nagy napon csatlakozott hozzánk Ryuhei is, aki ingatlanügynökként dolgozik a relokációs cégnek. Így hárman jártuk szépen sorban a helyeket, amelyekből már előzőleg az utolsó helyszín tűnt a legígéretesebbenk. Ez a többi helyet meglátogatva megerősítést is nyert. Délutánra eljött az igazság pillanata és egyben a kiábrándulásé is. Klasszikus ingatlanos történet. Szép képek, kevésbé szép valóság. Ekkor Ryuhei előállt az évtized ötletével. Készült még egy másik hellyel, amelyet meg tudunk nézni, amennyiben mutatkozik rá érdeklődés. Persze legyen és már mentünk is. Ez utóbb egész jó döntésnek bizonyult, mert a későbbi győztes, abból az épületből került ki. Elsőre természetesen ez sem ment, mert a legszimpatikusabb lakásra előző este adtak le jelentkezést. Már úton voltunk vissza a hotelhez, és egyszer csak jött a hívás, hogy a házban van még másik két szabad lakás is. Újabb döntéshelyzet következett ekkor: hadd szóljon, forduljunk vissza, nézzük meg, mert vesztenivaló semmi. Legyen innentől, annyi elég, hogy a nap legjobb lakásai jöttek. És szerencsére a hivatalos értesítés is nem sokkal később, hogy a leadott jelentkezésünket befogadták, elsők vagyunk a sorban. Egy szó, mint száz: siker, győzedelem.

Az még megérdemel néhány szót, hogy működik a lakáspiac Japánban, azon belül is Tokióban. A lakások jelentős része nem magánkézben van, hanem bérlakások. Ez azt jelenti, hogy az ingatlanfejlesztő cég nemcsak felépíti a lakóházat, hanem utána üzemelteti és a lakásokat saját maga adja bérbe. Így neki kell a jelentkezést elküldeni és ő fog dönteni, hogy elfogadja azt vagy nem. Szerencsére előnyben részesítik azokat, akik mögött valamilyen cég áll, esetleg a cég köti a szerződést a lakó nevében. Esetemben ez utóbbi történik, nem magánemberként fogom bérelni a lakást, hanem a japán munkaadóm teszi ezt meg helyettem. Előfordulhat az, hogy egy magán jelentkezőt egy céges jelentkező miatt visszautasítanak, mert a cég biztosítékot jelent a fizetőképességre. Legalábbis itt ez a filozófia. Viszont szerencsére az elsőnek érkező "versenyzőt" többnyire tiszteletben tartják és nincsenek az otthon egyre gyakoribbá váló "bérlő válogatások". Hogy azért ne legyen olyan nagy örömöm, másnap Marissa közölte, hogy költözhetek hamarosan. 4 hét múlva pénteken. Nehezen akartam ezt feldolgozni és válaszomban finoman jeleztem is neki, hogy ezzel a hírrel jelentős szerepet játszik a feltétlezhetően rövid időn belül elkövetendő öngyilkosságomban. Ez talán némi lelki törést okozott nála, így sikerült kiharcolna egy hét mínuszt. A költözés nagy napja tehát március 17. Összességében alig 5 hét szálloda után.

Általánosan érdemes tudni a tokiói albérletekről, hogy nincs bennük sok minden. Igazából szinte semmi, üresek. A bútorozott lakások száma nem túl sok, ami pedig van az meg iszonyatosan drága. Két opció van tehát. Veszel előre bútorokat meg miegymást és viszed vagy mindent helyben szerzel be. Osztottunk, szoroztunk és végül ez utóbbi lett a befutó. Igazából nem egyedül tettem ezt, hanem Anyukám gyártott egy elég meggyőző táblázatot a második opció mellett, de a végső döntés azért az enyém volt :). Továbbá a szerződéseknél sem rövidtávon gondolkodnak, többnyire két év a minimális időtáv. De láttam olyan lakást is, ahol 3 év volt. Hogy feketézés van-e, arról sajnos fogalmam sincs. De őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy az otthoni mértéket öltse, amennyiben egyáltalán létezik.

Ilyen öröm-boldogság közepette álltam a második hétvége előtt. Már szombaton nagy előkészületeket láttam a városban sétálva, hatalmas készülődés volt mindenfele. Ennek oka a másnapi Tokió Maraton volt. Összességében a helyiek abszolút pozitív véleménnyel vannak a dologról, csütörtök-pénteken szinte csak ez volt a téma az irodában. Azért láttam olyanokat is, akik egyes kollégáimhoz hasonló véleménnyel vannak a városi futóversenyekről és kemény káromkodásokkal kísérve csapkodták a kormányt, hogy az általuk tervezett útvonalat bizony lezárták a rendezvény miatt. Lassan hagyományossá váló helyszínemen (már második évben egymás után Sindzsukuban a TMGB mellett), közvetlenül a rajt után vártam az elhaladó színes áradatot. És ez nem túlzás, közel 30 perc telt el a mezőny legelejéről startoló győzni érkező kenyaiak és a mezőnyt záró arcok között. A 30-ik kilométer környékén a versenyidő szerint 4,5 óra körül találkoztam a mezőnnyel újra Ginzában. A nagyatádi sétakirály bőven befért volna közéjük, elég komoly szenvedés volt megfigyelhető sokak arcán és ez a mozgásukban is jelentkezett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szervezők nem kedveskedtek az amatőrök lelkivilágának, az útvonalon körülbelül semmit sem gondolkodtak. Kerestek 4 széles és hosszú utat, aztán eriggyetek. Egész biztosan kiégett volna az agyam és százszor meguntam volna az életem a 42195 m alatt, de mondjuk nem is én számítok. Erős a gyanúm, hogy itt más volt a cél és azt majdnem sikerült is elérni. Az időjárást sajnos nem tudták lebeszélni, ezért a győztes alig 1 perccel elmaradt a világ valaha volt legjobb idejétől a kellemetlen szél miatt (ezt a célbaérkezés után nyilatkozta). 

A mezőny legeleje és közepe kb 500 méternél:

Természetesen M. Attila kollégám a Futókör lelke, vezére, elnöke, motívátora még aznap rám írt, hogy kint voltam-e. Mellesleg adott egy tippet is, hogy jövőre csak kellene menni. Egyelőre úgy tűnik, el kell szomorítanom, mert hideg (nekem) és botrányos útvonal (nekem) volt. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy elvileg minden évben nagyjából tízszeres túljelentkezés van, azaz a szerencsén sem kevés múlik. Ez pedig nem túlságosan jó hír, mert az elmúlt röpke 31 évben annyira nem sikerült szoros barátságot kötnünk. A legnagyobb baj azonban az, hogy edzeni is kellene. Nem is keveset, és ez egyelőre hiányzik. De örömmel jelentem, hogy az első lépéseket már megtettem, egyszer már koptatta a futócipőm Tokió utcáit. És a régi KB futópólót is megismerte már Tokió, csak nem nekem köszönhetően...

Az őrült futók száma végtelen. Szinte egy teljes zöldséges kínálata felsorakozott a versenyzők között. Csak amelyet láttam: eper, banán, dinnye, padlizsán. Ez utóbbi volt a legnagyobb kedvencem minden jelmez közül. A legnagyobb népszerűségnek azonban a különböző anime és mindenféle egyéb mesefigurák örvendtek. Ha nem is volt Dragon Ball epizódszámnyi Son-Goku, de a felére azért valószínű jutott volna részenként különböző. Természetesen más karakterek is megjelentek, de be kell valljam, hogy ez az egyetlen sorozat, amelyet ismerek. Meg még másik kettőt is mellette, de azokat nem vagyok hajlandó nyilvánosan beismerni. Ha anno tudom, hogy én valaha ide kerülök, biztos a legjobb tanítványa lettem volna az anime és AMV legnagyobb mesterének és tudorának egykori szobatársamnak, K Tamásnak.

Természetesen jogos lehet a kérdés, hol vannak a fotók a lakásról. Egyelőre nincs, vagyis csak olyan van, amelyet nem szeretnék közkinccsé tenni. De előbb-utóbb mindennek eljön az ideje. Azt viszont örömmel jelentem, hogy a fényképezés lassan kezd ipari mértékűvé válni. Már egyetlen lépés hiányzik: a nyilvános megjelenés. Kis türelmet kérnék, lesz rá megoldás nagyon hamarosan, csak még nem sikerült foglalkozni vele.

Sindzsuku Station egy kis szeglete, utána pedig a kilátás a jelenlegi szobámból (csak a 10. emelet):

Ennyit mára ebből. A legközelebbi alkalommal már túl leszek a történelmi első vendégeken, akik valójában nem az én vendégeim, és csak teljesen véletlen egybeesés, hogy pont most lesznek Japánban, de azért mégis ez lesz az első ilyen jellengű rendezvény.

A következő alkalom témája: hétvégi programok és ami közöttük van

Dávid