Annyira botrányos időjárás volt a hétvégén (és utána is egészen keddig), hogy egyszerűen az égvilágon semmi nem tudott rávenni, hogy kimozduljak a lakásból egy röpke négy órás baseball mérkőzésen kívül. Az előnye a hosszú ittlétnek a turistáskodással szemben, hogy nincs az emberen nyomás, hogy minden áron menjen az mindegy is hogy hova, csak valahova. Ellenkező esetben jönne a lelkiismeretfurdalás, hogy helló, elutaztam a világ végére, lehet soha vissza sem jövök, úgyhogy minden másodpercet ki kell használni és menni megállás és ész nélkül. És most nemcsak vizionálás történik, hanem ez saját tapasztalat, mivel beleestem ebbe a hibába én is három évvel ezelőtt. Igaz az egy négy hetes utazás volt, de már két hét esetén is kell pihenőnapot tartani, mert külőnben csak kiégés lesz, és a végére nem a nagyszerű élmények maradnak meg, hanem, hogy milyen fáradt voltam meg ilyenek. Inkább kihagyok 1-2 dolgot, de menjen az utazás nyugodtan, legyen idő leülni, csak nézni a helyieket, mit csinálnak, hogy élnek. Igaz erre nem szeret feltétlenül időt szánni az ember, de van olyan érdekes, mint a 19. múzeum, ahol jó eséllyel vagy nem értesz semmit a helyi nyelv hiánya miatt vagy ha még el is tudod olvasni, akkor pedig a történelmi és/vagy kulturális ismeretek nélkül nem fog átjönni teljesen a mondanivaló. Természetesen ez nem minden esetben van így, de 6-8-10 múzeum teljesen felesleges, hacsak nem mind annyira különböző és annyira érdekes. Röviden a saját filozófia: fontos nevezetességeket meg kell nézni, de szükség van arra is, hogy kicsit megismerkedjünk a helyi életet, szokásokat, érdekességeket.

Túl vagyok egy történelmi eseményen is: ezen a héten szerdán volt 2 hónapja, hogy megérkeztem (partra szálltam) Japánba. Az eltelt 60+ nap értékelése azonban egyáltalán nem egyszerű. Egyrészt meglehetősen rövid idő, másrészt viszont egészen hosszú. Rövid abban a tekintetben, hogy egy teljesen új életet kellett elkezdeni, szinte teljesen nulláról kialakítani egy életteret legalább 2 évre. Hosszú pedig egyszerűen azért, mert 2 hónap elegendő idő egy valamilyen szinten megalapozott vélemény kialakítására és az új helyzethez való alkalmazkodásra. Sőt véleményem 2 hónap elegendő idő, hogy alkalmazkodjunk szinte bármihez. Talán ez utóbbi rám hatványozottan igaz, a korábbi kisebb-nagyobb változások után is már az volt a érzésem, hogy viszonylag könnyen sikerül az új helyzetek elfogadása és feldolgozása. Mondjuk ez az utolsó váltás minden korábbit elég magasan felülmúl, de egyelőre úgy gondolom, hogy egész jól sikerült reagálni a dolgokra, de persze ehhez az is kellett, hogy kimondottan jó környezetbe kerültem. Ez utóbbit most a lakókörnyezetre és a napi élethez szükséges feltételekre értem, úgy mint közlekedés, táplálkozás, kikapcsolódás és nem utolsó sorban az időm jelentős hányadát kitevő munkahely és ott levő munkatársak.

Van még egy nem elhanyagolható jelenség vagy inkább sokaság, amely szintén újdonságot jelent és nagyban befolyásolni tudja az életet. Ez pedig nem más, mint a helyi lakosság. Nem lehet elmenni szó nélkül mellettük már csak azért sem, mert nincsenek kevesen. A prefektúrában vagy 13,5 millióan, míg a régióban 43 millió környékén. Ezt bárhogy is nézzük elég sok. Sőt nagyon-nagyon sok, rengeteg. Szóval ők itt voltak, itt vannak és itt is lesznek. Így velük együtt kell az itt töltött idő alatt együtt élni. Ez nem jelent mást, minthogy tetszik vagy nem alkalmazkodni kell bizonyos szinten a helyi dolgokhoz és játékszabályokhoz, amelyeket már megírtak csak nélkülem. Azt gondolom, hogy ezzel nincs semmi probléma, még akkor is ha vannak elsőre, másodjára és még századjára is furcsának tűnő dolgok. Ilyenkor megpróbálok mindig a dolgok mögé nézni, megtudni a hátterét, hogy az miért is van úgy. Nyilvánvalóan vannak megmagyarázhatatlan dolgok is. Ilyenkor egy megoldás van, megpróbálni szépen elfogadni és pont.

Összességében nem sok rosszat tudok mondani a helyiekről, de igazán nem is szeretnék. Inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak Európa közepéről érdekesnek tűnő dolgok a viselkedésükben, szokásaikban. Az, hogy a metrón lökdösődés, nyomulás van az nem az. Semennyire. Egyszerűen ez itt a túlélésről szól, mert hihetetlen tömegek utaznak vannak mozgásban minden percben, a reggeli csúcsidő pedig felülmúl minden képzeletet. Egyszerűen lehetetlen fizikai érintkezés nélkül megoldani a dolgot. De többnyire nagyon udvariasak és egy "Szumimaszen" vagy valami ehhez hasonló elhagyja a szájukat, ha kicsit erősebben érnek hozzád, meglöknek, rálépnek a lábadra vagy bármi egyéb esetben. Persze a végtelen tömegnyomor szituációkban ez abszolút értelmét veszti, mivel akkor egy 2 perces utazás során összejönne valami komolyabb italra való, ha minden egyes kimondott bocsánat után be kellene dobni a közösbe egy már nem létező "egyforintost". Ezért legyen inkább "egyjenes", mert az van is és akkor legalább én kapom azt az italt.

A japánok nagyon szeretnek liftezni. Vagyis muszáj, hogy szeressenek, mert az épületek formájából, jellegéből adódóan egész gyakran kénytelenek azt használni. Lehet ez a ki nem élt vezetési vágyak helye. A jobb liftekben van több kezelőfelület is (4 a legtöbb, amire emlékszem) - érts, ahol be tudod nyomni a kívánt emeletet és tudod nyitni-zárni a liftkabint - de minden egyes utazás során van egy kapitány/vezér vagyis a lift főnöke. Hogy ez mi alapján jelölődik ki az egyelőre még rejtély. De az biztos, hogy ő nem más, mint aki az ajtó melletti "fő" kezelőfelületnél áll és irányítja a ki és beszállást. Ez annyit jelent, hogy amint megáll a lift - mert tegyük fel van kiszálló utas - azonnal nyomja a nyitógombot és el nem engedi, amíg mindenki - legalábbis akinek szándékában állt - ki nem szállt. Teljesen mindegy, hogy a liftajtónak milyen nyitási idő van beállítva és hányan szállnak ki, a helyieknek késztetésük van, hogy csinálják. És természetesen zárják is az ajtót, amint megtörtént az utascsere. Ha egy többfős társasággal megyünk magunkban, akkor valaki a kiszállás alatt szintén végig nyomja a nyitás gombot és utolsónak hagyja el a liftet. Másik kedvenc a lift megfogása. Amikor több beszálló van üres lift esetén, akkor az első beszálló az ajtó mellett marad többnyire és kezét az ajtó "elé" teszi, így blokkolja a bezárást egészen az utolsó utas beszállásáig. Ezt még talán abban az esetben is így csinálnák, ha a liftajtó nem záródna automatikusan...

Ezek természetesen csak kiragadott apróságok, azonban minden nap szembesülök velük, így érdemesnek gondoltam megosztani, mivel Magyarországon nem lehet minden nap japánokkal találkozni. Amennyiben mégis, akkor közel sem biztos, hogy bemutatják az előzőekben leírt performanszokat.

Meg kell emlékezni még egy szomorú momentumról is. Az orosz-német gyakornok kollégánk Fedor múlt hét pénteken elbúcsúzott tőlünk, lejárt a mandátuma - fél éves rotációja - és haza kell utaznia Münchenbe sajnos. Hatalmas figura volt és jó pár szállóigévé vált mondás, kifejezés köthető a nevéhez. Jól kijöttünk és személyében kiváló partnerre akadtam a többieket megcélzó apró szurkálásokhoz. Sőt be kell vallanom, hogy nem egyszer igen csúnyán túltett rajtam, de valahogy soha nem csapott át durvaságba, mindig meg tudott maradni a kedves viccelődés szintjén. Emlékét biztosan megőrizzük. Azonban a búcsúest még előttünk áll, úgyhogy elég lesz a könnyeket addigra tartogatni. Ha vasárnap dél-kora délután valaki keserves sírást hall, akkor azok mi leszünk Sindzsukubó.

Két hete pénteken egy önkéntes Premium Fridayt tartottunk néhány kollégával. A Premium Friday a japán kormány idén februárban kezdődött kezdeményezése, hogy a munkaadók minden hónap utolsó pénteken kora délután (2-3-4 óra körül) engedjék el vagy inkább majdhogynem zavarják haza az alkalmazottaikat. Hogy mit csináljanak? Bármit. Menjenek sétálni, kirándulni vagy visszatérve az előző bejegyzésre, vásároljanak. Tényleg nem vicc. Nyíltan a kormány egyik célja, hogy felpörgesse a gazdaságot azzal, hogy egy plusz szabad délutánt ad a lakosságnak fogyasztásra. Ez olyan szinten teljesen komoly, hogy egyes vállalatok extra bónuszt adnak a Premium Friday-re és maga a miniszterelnök is befejezte a munkát délután fél 4-kor, hogy példát mutasson munkamániás nemzetének. Nálunk csak áprilistól kezdődik a kampány, ezért március utolsó péntekén egy "ál Premium Friday" volt csak, azaz fél nap szabadság. Délben szépen otthagytuk az irodát és elvonatoztunk a Tokió nyugati részén található népszerű kirándulóhelyre Mt. Takao-hoz. Nemcsak odamentünk, hanem fel is másztunk a tetejére. Jó, a mászás túlzás, felsétáltunk. De közben nekikezdett az eső és a tetőre érve már igen intenzívvé vált. Ennek ellenére zseniális fotók és videók születtek. Majd a túrát a hegy lábánál levő onszenben pihentük ki. Az onszen híres-neves japán fürdő. Hogy ez, hogy működik, arra itt már nincs elég hely, de egyszer még visszatérek rá. Legyen annyi most elég, hogy ismét nem kellett benne csalódni, óriási felfrissülés volt. Egy remekmű a tetőről:

Ez a bejegyzés eredetileg nem így volt tervezve, de hát az a dolog szépsége, hogy menet közben könnyedén megváltozhat minden. A hirdetésben egy Kansai hétvége volt és végül lett belőle egy összegző, kicsit filozofálgatós történet.

A következő alkalom témája: Kansai hétvége (most már biztosan bármi is lesz)

Dávid