Elég komoly kihívás elé állított a bejegyzés címének megalkotása, vagyis pontosabban a megtalálása. Bele is telt vagy 15 percbe, míg sikerült átlapozni érte egy teljes könyvet. Igaz egy viszonylag rövidet, de akkor is végig kellett bogarászni. Igaz ez most egy kicsit egyedi átolvasás volt, mivel a számítógépen, pontosabban az interneten történt. Ezért talán pontosabb kifejezés lenne az átpörgetés. Lényeg, hogy sikeres volt a művelet és meglett a keresett idézet. Még szerencse, hogy ez nem eredeti japán könyv volt, mert azzal lett volna baj nem is kicsit. Merthogy azért még ott nem tartok (és talán nem is fogok soha), hogy japánul olvassak bármit. De haladok azért. Szépen lassan, úgymond megfontoltan. Már lassan egy értelmes mondatot is ki tudok nyögni. De minderről bővebben majd máskor, mert az a kis csata köztem és az írásjelek között megér egy külön bejegyzést. Arra fel kell készülni rendesen, ott vér folyik. Ráadásul nem is kevés. És nem mindig csak az enyém szerencsére...

A hosszabb kihagyás után egy nagyon régi elmaradást szeretnék pótolni. Lehetne akár azt is mondani, hogy ez egy  alapmű vagy leírás lesz azok számára, akik valami hasonló költözésre készülnek (vagy még nem tudják, hogy készülnek, de ha a jövőben erre sor kerül, akkor ez egy rendkívül érdekes és hasznos útmutató). Röviden fogalmazva: hogyan is sikerült ideérkeznie azon holmiknak, amelyek nem velem együtt utaztak. Egy szóban: repülőgéppel. Egy egész mondatban: Teherszállító repülőgéppel érkeztek Székesfehérvárról Japánba, dobozokba csomagolva. Ezt így elmondva, leírva egyáltalán nem gondolnám olvasóként érdekfeszítőnek. Pedig a valóságban feltétlenül az. Korábban nekem sem volt  fogalmam erről az iparágról, de mostanra kijelenthetem, hogy elképesztő profizmus van mögötte. És ezt nem csak az mondatja velem, hogy minden csomagom sértetlenül érkezett meg. Ez kérem szépen a kőkemény valóság.

Ugrás vissza az időben több mint fél évet, November van, amikor is a munkahelyemmel szerződésben álló költöztetőnek is nevezhető cég (igazából idegen szóval rondán fogalmazva nemzetközi relokációs szolgáltatásokat kínáló vállalat) magyarországi képviselőjétől megérkezett az első elektronikus levél, amely a hivatalos kapcsolatfelvételt jelentette. Ekkor kezdetét vette egy tréfás játék, amelyet valószínű csak én élveztem. A dolog lényege az volt, hogy 2-3 hetente ígértet tettem, hogy hamarosan meg lesz utazás dátuma és akkor le tudjuk rögzíteni a költöztetéshez szükséges időpontokat is. Mindez eltartott jó két hónapig, mígnem január közepére nagy nehézségek árán végelegessé vált az indulás, így végre ezen a téren is lehetett kezdeni valami komolyabb dolgot az addigi folytonos hitegetés után. A feladat nem volt valami bonyolult. Kettő dátumról szólt a történet összesen. Egy darab felmérés és egy darab költözés napjáról. Nyilván ezek közül az elsőt illeti meg az időrendben is az elsőbbség, nemcsak az itteni felsorolásban.

Azt feltétlen tudni kell a lehetőségeimről, hogy azok igen csak jók voltak. Igazából nem kaptam pontos utasítást arról, hogy mik a korlátok (anyagi értelemben), de a szóbeszéd alapján szinte lehetetlen elérni a limitet. Úgyhogy tenyerek dörzsölődtek, indulhatott is a kutatás a Csúcsos-hegyen (székesfehérvári Aranybulla emlékmű helye helyi nevén, ahogy nagypapám tanította) egykori tankja és valami jófajta istvántelki gazban álló személykocsi után. Ha csinálunk valamit, akkor csináljuk nagyban, nem? De. A 40 lábas konténerbe minden befér, úgyhogy ellenkezésnek helye nincs. A lehetőség tehát adott volt, de a precíz gazdasági (legfőképpen megtérülési) számítások után úgy döntöttem/döntöttünk, hogy csak és kizárólag ruhát és egyéb, az élethez feltétlen szükséges fontos és nem túl fontos dolgokat fogok magammal vinni. Így semmiféle bútor, játszóház, biliárdasztal, csocsóasztal és úszómedence nem került be az utazókeretbe. Ergo az összméret (sem a tömeg, sem a térfogat) nem volt jelentősnek mondható (kb egy Barkas vagy egy nagyon kicsit több). Azért a keveset is fel kellett mérni, mert ez a dolgok rendje. Úgyhogy egy szép napon beállított hozzánk a specialista. A hozzánk itt fontos, mert azt feltétlen meg kell itt jegyezni, hogy köteleztem Anyukámat a részvételre, mivel az finoman szólva is kikészített, amit ő hitetlenség címszóval lefolytatott az azt megelőző egy-két hónapban. Semmit nem volt hajlandó elhinni a költöztetésről. Úgyhogy egy idő után feladtam a vég nélküli vitákat és megállapodtunk, hogy legyen ott és kérdezzen meg mindent, amit akar és engem ne stresszeljen tovább. És ez meg is történt és láss csodát kinek lett igaza a témák 90%-ban? Bocs Anya, de ez kihagyhatatlan volt. :)

Maga a felmérés egy mintegy 30 perces  lakásséta volt. Szépen végig mutattam mindent, amit vinni akartam (sok minden elő volt már készítve vagy legalább egy helyre összerendezve). Az úriember egy darab tablet (és valószínű a megfelelő szoftver), a szeme valamint a rutin és évek társai kft segítségével gyorsan összeírta az összmennyiséget, majd elköszönt és távozott. Ígéret: ajánlat a központnak napokon belül. Azért annyit félhivatalosan elárult, hogy ez nem túl sok, úgyhogy jók lehetünk akár légi szállításra is. Ez azért jó hír volt ismerve a hajós történeteket. És itt nem a szomáli kalózokról vagy a Malaka-szoros hajófosztogatóiról van. Mert ki a viharnak kellene az amerikai foci labdám vagy a két kismalac közül bármelyik is? Hanem arról, hogy a hajó szép is, nagy is és legfőképpen lassú is. Számokban: 0,5 vs 3. Mértékegység hónap. Ez előbbi lett a repülő. Utóbbi pedig Bernhard kollégám cuccai hajón. Ezzel el is árultam, hogy esetemben a röpülősök győztek a hajósok felett. Igazi Z épület 5. emeleti csata volt, csak szolid és vér nélküli.

Következő lépés a költözés napjának kijelölés volt. 3 vagy 4 nappal az indulás előtt. Azért felkészülés is történt, amelyről nem szabad megfeledkezni. Fontos háttér-információ a miérthez: Japán nem kedvelt hely költöztetés szempontjából. A japán vámhatóság nem kedves. Vagyis lehet kedves, de sokat akar. Irreálisan. Teljes tételes listát a csomagról. Minden egyes dologról. És hozzá értéket is. Nem kis duzzogás árán, de azért kiköhögtem magamból valahogy azt az átkozott listát. Meg nyilván el kellett dönteni legalább előző este, hogy mégis pontosan mit akarok vinni és mit nem. Ennek keretében például rendeztem egy komolyabb ruhakasztingot is. Értsd ezalatt, hogy végre kidobáltam azokat a ruhákat, amelyek nem voltak rajtam 10 éve. Igaz legalább 5 éve nem jöttek volna fel rám... Javítanom kell, mert nem kidobásra került mind, hanem mentek a vöröskereszthez azok, amelyek még olyan állapotban voltak.

Mi is történt pontosan? Reggel 9 óra. Csöngetnek. Két úriember érkezett, mint a költöztető csapat. Felmérték ők is, hogy pontosan hol mi van, majd meg is született a haditerv, pontosabban a munkaterv. Haladási irány felülről lefelé a házban. Kezdésnek ruhák, majd utána az összes többi cuuc a pincéből a kerékpárral együtt. És itt jön most a legfontosabb rész és a leginkább nem hihető dolog (Anyukám részéről feltétlen). A ruhákat szépen ki kell tenni és rájuk bízni az elpakolást. Semmi extra előre csomagolás nem szükséges, a szakik mindent profin elrendeznek. Ehhez összesen 3 különböző nyersanyagot és 3 különböző eszközt használnak. Az anyagok a kartondoboz (rengeteg méret áll rendelkezésre lapra szerelve, többféle méretben az igénynek vagy a pakolandó holmi alakjának megfelelően), a csomagolópapír és a ragasztószalag. Eszközök pedig a filctoll, a sniccer és a ragasztószalag adagoló. Ebből ez utóbbi kettő külön említést érdemel. Minden túlzás nélkül kijelententhető, hogy ők bizony ezzel a két dologgal a kezükben születtek. Úgy tekerik azt a ragasztószalag adagolót, hogy szinte könnybe lábadt a szemem a gyönyörűségtől. Varázslat. Nincs rá jobb szó. A profizmus, de az már ebben az írásban elcsépeltté vált. És a sniccerrel sem akkor mutatkoztak be egymásnak, az is biztos egy igaz. Úgy metélték, alakították a dobozokat, mint az álom. Még el sem értük a delet és már hűlt helyük sem volt. Pedig a papírok kitöltése is volt vagy 15-20 perc. Igaz ebben segített az előre elkészített lista, így gyorsan ment a dobozok tartalmának feliratozása. Egészen pontosan 16 csomag készült el és kelt útra több mint 9000 kilométerre levő végállomás felé.

Valamivel több, mint két hét múlva már Japánban kaptam a költöztető cég helyi kirendeltségétől a levelet, hogy a csomagjaim szerencsésen landoltak és a raktárban várják, hogy rendetlen gazdájuk átvegye őket. Ez bizony nagyon jól hangzott, az a kérdés meg még jobban, hogy milyen címre jöhetneki. Hát mondtam, hogy egyelőre semmilyenre, mert a hotelszoba kicsit megtelne, így javasoltam, hogy maradjunk annyiban, hogy szólok, ha megvan a lakás és annak átvétel dátuma. Na, majd akkor jöhetnek. És erre nem is kellett már túl sokat várni. Március 21-én le is szállították az árut hiánytalanul, sértetlenül. Mindez az emlékezetes (vagyis emlékek nélküli) welcome party másnapján érkezett bútorokkal együtt teljes káoszba taszította a lakást. Szemléltetésképpen néhány kép a disznóólnak is nagy is csak jóindulattal nevezhető lakásról, amikor már minden megérkezett (nappali raktárrá változott / öltözködj dobozból, mert a kofferben már csak szennyes van)

És azért nem szabad megfeledkezni, hogy a végtelen mennyiségű doboz azért pár hét alatt csak kiürült és utána szükség az már nem nagyon volt rájuk. Kidobásra kerültek, és ezzel konkréten egy hatalmas környezetszennyezést sikerült végrehajtanom. Összességében lett vagy 50 kiló hulladék (papír és műanyag). De, hogy kicsit mentsem magam, az egészet lehordtam a szelektívbe. Olyan 3-4 kanyar volt, a lift természetesen teljesen teletömve mindannyiszor. Élmény volt. Az egész előszobát sikerült előtte eltorlaszolni:

Végül, de nem utolsósorban szeretnék megemlékezni egy visszatérő vendégről. Egy képről van szó. Egy puzzle. A kép története Japánban kezdődött (vagyis ott született meg) és most, több mint 15 évvel azután, hogy elvándorolt Magyarországra (önkéntes száműzetésbe), visszatért Japánba. A képet egy volt osztálytársamtól Katától (aki márciusban járt Japánban - édesanyja rakta ki, amikor Japánban éltek) kaptam még jó pár évvel ezelőtt és akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy a kép néhány év múlva visszatér a szülőföldjére. De milyen a sors. Visszatértek a Sinkanszenek: A kérdés már csak az, hogy milyen lesz majd a hazaút? Amit már most előre látok, hogy vissza n-szer több cucc fog menni. A kérdés már csak az mennyi lesz az n? 2,3,4...?

Dávid