Az előző bejegyzés ott fejeződött be, hogy sikerült röpke 24 óra utazás után végre megérkezni a szállodába, ami átmenetileg a tokiói "otthont" jelenti. Hogy pontosan mennyi is az átmenet, az maradjon egyelőre a titokzatosság homályában, a következő részből ki fog derülni. Ennyi elegendő is az önreklámból. A hotelnek amúgy egy darab előnye feltétlen van. Nagyjából 8 percnyi kellemes tempójú sétával megközelíthető az iroda. Most egy gondolatkísérletre invitálnék meg mindenkit. Kezdőpont: Budapest, Helsinki út, gyárcsarnok. Az előbb említett időd van maximum, hogy elgyalogolj onnan valahova, bárhova. És itt jön a lényeg. Ott kell találnod lakhelyet vagy átmeneti lakhelyet. Nem tudom, hogy melyik helyszín lenne a jobb: Budapest vagy Tokió. De gyaníthatóan az utóbbi. Fel sem merül, hogy ezzel meg akarnék bántani egyetlen erzsébetit, soroksárit vagy ledegradálni az említett kerületeket, de bármilyen lokálpatrióta is az ember be kell látni, ez itt nem hasonlítható Dél-Pesthez.

De mi is Sindzsuku. És itt most engedtessék meg egy apró földrajzi, történelmi kitekintő. Egy költői kérdés, hogy miért nem Tokiót használok mindig, miért Sindzsukut. Először azt kell tisztázni, mi is Tokió. Igazából nem is egy város, hanem Japán 47 prefektúrájából (megye japán neve, csak egyszerű lenne az élet, ha mindenhol ugyanaz lenne és nem állam, tartomány, vajdaság, körzet és még ki tudja mi nem...) egy, így mi sem városozhatjuk le csakúgy egyszerűen. Az igazi és eredeti Tokió 23 körzetből (japánul ku) áll, amelyek a budapesti kerületekhez hasonlóan önálló önkormányzattal rendelkeznek. Ezek alkotják a prefektúra keleti részét. A nyugati részen (Tama) további 26 város található és nem szabad megfeledkezni a számtalan szigetről sem, amelyek szintén Tokió részei. Érdekességként egy furcsaságra vagy inkább hibára hadd hívjam fel a figyelmet Tokió magyar átírásával kapcsolatban. Ami történetes nem helyes. Mert nem így kell ejteni. A magyar írásmód az angolból jött, és az y-t hibásan i-nek fordították j helyett. A japán igazsághoz kicsit közelebb levő megoldás Tókjó lenne. Mindezek ellenére természetesen maradok a megszokott és elterjedt (nem mellesleg hivatalos) Tokiónál.

Sindzsuku pedig egy a 23-ból. Sem méretben, sem lakosságban nem a legnagyobb és még csak nem is ez van a legközepén. De Tokió és így egyben Japán talán legfontosabb üzleti központja. És nem elhanyagolható módon a város (sic!) adminisztrációja is itt található, amelyet az előző részben helytelenül "le főpolgármesteri hivataloztam", pedig itt kormányzónak hívják Tarlós István helyi reinkarnációját. A legendák szerint az erősorrendben közvetlenül a miniszterelnök után követezik. Megjelenésben ez annyit jelent, hogy van néhány egész magas épület (9 db 200 m vagy magasabb házikó, Japán top 10-ből 4, top 20-ból 8) meg egy aprócska vasút/metróállomás komplexum. Sinjuku Station néven fut, és nem több mint a világ legforgalmasabb közlekedési csomópontja, a naponta ott megforduló alig több mint 3,5 millió utassal. És mindemellett vagy 8 bevásárlóközpont van benne/rajta/mellette, az ott található üzletek száma közel végtelen. Kikerülni a közepéről igazi kaland. Egészen elképesztő hely. És egy jó tanács az idős mestertől. Soha, de soha ne beszélj meg a belsejébe találkozót. Vagy csak abban az esetben, ha mindegyik fél profi és ismeri minimum alapszinten az épületet, és még van hadra fogható telefon is mindenkinél. Nekünk N. Ádám menedzser úrral sikerült elkövetnünk a hibát és mintegy 30 perc után, több sms és telefonváltással sikerült egymásra találni. És természetesen így is csak a véletlen szerencsén múlott, mert irgalmatlan a tömeg mindig és ott bárkit kiszúrni egy igazi varázslat. Egy technikai jellegű dolgot még most az elején megjegyeznék: amilyen japán szót, kifejezést, nevet csak lehet, magyar átírásban fogok közölni, kivéve, ha valaminek az elterjedt nevében angol szó is van, mert akkor marad az angol verzió. Aki ennél többre kíváncsi az előzőekben említett helyekkel kapcsolatban, keresse bizalommal Wikipedia-t, a tudomány ott megtalálható (elnézést az angol linkekért, de én alapértelmezettként azt használom):

https://en.wikipedia.org/wiki/Tokyo

https://en.wikipedia.org/wiki/Shinjuku

https://en.wikipedia.org/wiki/Shinjuku_Station

A hotelnél tartottam. A szoba nem nagy, de jó kicsi. Igazi business hotel. Nem arra való, hogy ott töltsd el az idődet, hanem inkább az irodában, mert az jó. Vagy a kocsmában. Vagy bárhol, de ne ott. Viszont van benne azért meglepő dolog is. Mosógép, ami egy csodadarab. Mindent tud és annak az ellenkezőjét is. Ezen felül majdnem olyan, mint a tavalyi szálloda, ahol 4 remek hetet töltöttem el. Meg ez az irodától pont az ellenkező irányban van, úgyhogy fő a változatosság. Az természetes, hogy a vállfák száma 5, nekem meg kellene ennek legalább a háromszorosa. Az más kérdés, hogy a szekrénybe sem férne ennyi ruha, nade akkor is. Arra az átmeneti időszakra jó lesz, amíg 1 bőröndből kell az életet lebonyolítani. Ez tehát most a bázis és minden reggel 0850-0915 körül innen indulok harcba.

Valami ilyesmin kellene átvágni, ha egy másik irányból mennék dolgozni:

Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy egész kellemes harcba, amennyiben a kellemet a harcmező határozza meg. Az irodaépület (Nittochi Nishi Shinjuku Building) vagy 23 emelet magas (igaz a liftben 21. a legmagasabb emelet, szóval azért van itt egy aprócska ellentmondás a rendszerben). Ebből a cég a 7. emelet felében található meg. Az épületnek van egy testvére is, amellyel közös a földszintnek is nevezhető kissé monumentálisra sikerült átrium csarnok. A nagy testvér (Shinjuku Oak Tower) már 38 emelet magasságba nyúlik fel... Azt már remegve írom le, hogy tiszta időben az irodából látható a Fuji-san mintegy 29%-a. Az adottságok tehát egészen jók, ez kijelenthető bármiféle nagyobb kockázat nélkül. Vagyis inkább olyanok, amelyhez hazánkfiának mindenképpen az ország határain kívülre kell szakadnia, mert odahaza egyszerűen nincsenek ilyen típusú épületek. Ami egyáltalán nem probléma, személy szerint elégedett vagyok az egységesnek mondható budapesti városképpel, de hangsúlyozva, hogy csak ebből a szempontból (és ez szigorúan személyes vélemény). Arról egyszerűen fogalmam sincs, vajon hányan dolgozhatnak összesen a két házban, de több ezren az a gyanúm.

A jobb oldali a kistestvér, azaz életem 10/24-ének helyszíne (hétköznapokon):

A tömeg nagy része valahol 0800 körül kezd el szállingózni befelé és érkeznek egyre többen, ahogy közeledik 0900, majd szépen csillapodik 0930 után. 0900 előtt nem sokkal érkeznek a sportolók is. Ők azok, akik 0858-kor rohannak, hogy megkíséreljék a lehetetlent és 0900-kor benyissanak a munkahelyükre. Elég furcsa szokás meg kell hagyni, és meglepő látni, főleg hogy 4 éve nagyjából akkora megyek dolgozni, amikorra akarok. Őszintén szólva ez most nem hangzott túl hitelesnek egy olyan valakitől, aki 6 éven át szinte minden egyes reggelt egy bővített 100 m-es síkfutás olimpiai döntővel indított. Csak az ellenfél nem Donovan Bailey, Maurice Greene, Ato Boldon vagy Frankie Fredericks esetleg Kim Collins, hanem a megboldogult Alba Volán 33-as vagy 34-es számú helyi járata volt. Viszont én legalább rendesen rohantam, itt meg valami gyorsséta és örömkocogás egészen botrányos mostohagyereke a népszerű mozgásforma. A történelem után vissza a pingvinekhez. Igen, ez nem tévedés. Alapvetően 2 szín dominál az épületben. A sötét és a világos. Sötét az öltöny/kosztüm és világos (fehér és világoskék) az ing/blúz vagy bármilyen más számomra teljesen ismeretlen nevű női felsőruha. Színe a nyakkendőnek, a sálnak és esetenként a kabátnak van csak. Ez kérem szépen Tokió, de még inkább Sindzsuku. Ahogy néhány éve Oszakában hallottam, Tokióban mindenki fekete-fehérben tud csak gondolkodni. A munkahelyi öltözködést illetően az üzleti szférában ez feltétlen megerősíthető. Természetesen annak rendje és módja szerint én is beálltam a sorba, pingvin lettem. Welcome to the Zoo!

Most már nem lehet tovább húzni és rá kell térni a japánok legkedveltebb időtöltési módjára, a munkára. A legenda igaz, tényleg nem a rövid munkaidő hívei. Rengeteget dolgoznak, sokan szombaton és akár vasárnap is, de ebbe mélyebben most nem mennék bele. A mi cégünknél a munkahét ténylegesen 5 nap, hétvégén tudtommal nem járnak be a kollégák és nincs tele az iroda még este 9-kor is. Azért létszik valamennyire, hogy ez nem japán tulajdonú cég. Viszont a napi 10-11 óra azért szinte mindenkinél megvan. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az ebédidőt sem szűkmarkúan mérik: 1 óra minimum. Ez a nap egyik legfontosabb része. Pontban 1300-kor a megszokott csoport feláll és megindul a környéken található 100-200 étkezőhely valamelyikébe (ebből legalább 10 magában az épületben taláható). Olyan kultikus törzshelyeket sikerült már megismerni a röpke egy hét alatt, mint a koreai-indiai Obama-sannal (újabb ígéret: egyszer lesz fotó és akkor mindenki megláthassa (;)), hogy hol él és mivel foglalkozik az Egyesült Államok előző elnöke), az alagsori currys, a halas, ahol mindenkinek tagsági kártyája van (így már nekem is :)), a hawaii-i és így tovább. Töredelmesen be kell vallanom, hogy túl sok bajom az előző években sem volt az étkezési lehetőségekkel, de azzal egy új világ nyílt meg, hogy akár heteken-hónapokon át ehetsz minden nap mást és más helyen. Ezzel egyetlen budapesti kollégának sem szeretném elvenni az életkedvét, és bízom benne, hogy nem küldenének valamerre még távolabb.

Az első munkahét az akklimatizációval telt el. Kaptam egy laptopot jópofa japán billentyűzettel és az asztalomnál már bekészítve várt a névtáblám is (ハャス). Az, hogy ez helyes vagy nem rábíznám a profikra, de hallottam már véleményt mindkét oldalról. Mindezek mellett eléggé üzleti út hangulata van jelenleg a történetnek. Munka-hotel és azon kívül legfeljebb este evés valahol. Az egyetlen ezt megzavaró alkalom a híres-hírhedt japán péntek este volt, amely egyben az első kimozdulás is volt. Kicsi, de annál vegyesebb csapattal mentünk neki az alkalomnak. Egyrészt voltak velünk hölgyek is, amely nem teljesen megszokott a pénteki céges rendezvényeken, hogy használjam az általános kifejezést az italozásra (mert ez valójában nem más, mint közös vacsora és italozás). Sőt a hölgyek fölényben is voltak. 7 résztvevő, 7 nemzetiség. Vicces pillanat volt, amikor ez mindenkiben tudatosult. Kellemes este volt, de azért nem kíméltük az Asahi Dry című italt, fogyott megfelelő sebességgel, ennek ellenére mindenki tökéletes állapotban élte túl a kalandot. A specialitása a péntekeknek, hogy mindenki közvetlenül munkából megy, azaz öltönyös dülöngélőkkel (mert bizony néhányan nem tudják hol a határ, egyes egyenruhásokkal ellentétben) van tele a város. Általában viszonylag korán kezdődik (akár 18:00-19:00) és fejeződik is be, mert az utolsó metrók és vonatok kegyetlenül elmennek éjfél, de legkésőbb 1 óra környékén. És onnantól vége a világnak, megállt minden és marad a taxi, amely azonban nagyon-nagyon drága tud lenni, ha nem a szomszédba mész. Márpedig nagy eséllyel valahol egészen messze lakik az emberek nagy része.

Hétvégéről csak röviden számolnék be, mivel hosszan nem tudnék. Sindzsukuban töltöttem és tettem nagyobb sétákat, többek között felkerestem a már épülő új Olimpiai Stadion helyszínét is. Vicces, hogy eddig háromszor voltam ott és mindig máshogy nézett ki. Első alkalommal még láthattam az 1964-es olimpiára épült eredeti stadiont. Tavaly már csak egy hatalmas füves kráter volt a helyén (talán eltelt egy kis idő a lebontás óta...). Most pedig nekiálltak az új építésének, méghozzá gőzerővel. Ezt támasztja alá, hogy szombat délután voltam ott, de csak lankadatlan munkakedvű, keményen dolgozó munkásokat láttam akik önmagukat nem kímélve, sőt fizikai korlátaikat és lehetőségeiket felülmúlva tettek meg mindent a magasztos cél érdekében, azaz népük és nemzetük nagyszerűségének és elhivatottságának egész világ előtti bizonyítása végett. Ez volt a napi Észak-Korea különkiadás, ha már minden japán televízió csatorna napi nettó 6-8 órát foglalkozik 2 hete megállás nélkül a Kim családban történtekkel. Említést érdemel az előző részben megénekelt Tokyo Metropolitan Government Building is, amelyet mindkét nap felkerestem. Helyesebben a kilátószinteteket csak, de azt egyszer sötétben (északi torony), másodszor pedig világosban (déli torony). Mindkettő máshogyan volt lenyűgöző. Másik mérföldkőszerű esemény jelen életemben, hogy sikerült beszerezni egy jóképességű kerékpárlakatot az érkező biciklihez. Jogos kérdés lenne, hogy minek, mert Japán többek között a kiemelkedő közbiztonságáról híres. De akkor miért van mégis minden kerékpár lezárva? Úgyhogy nem akarok kilógni a tömegből, kötözök én is.

Valahol a többé-kevésbé már betemetett gödör felett fog meggyulladni nagy valószínűség szerint az olimpiai láng egészen pontosan 1242 nap múlva:

Megint sokkal hosszabb lett a kelleténél, de remélhetőleg még elviselhető. Majd egyszer megpróbálok rövidet írni, és akkor átlagban jó lesz minden.

A következő alkalom témája: lakáskeresés és minden, ami vele jár

Dávid