Elég nagy lendülettel köszöntött be a tavasz Tokióba, nagy hirtelen lett 25°C a hőmérséklet, így rövid ujjú pólós idő a pulóveres/kabátosból. A hőmérséklet növekedése mellet jelentősen nőtt a napsütéses órák száma és annak erőssége is. Ez csak azzal a nem túl kellemes következménnyel jár, hogy délutánra meg lehet vakulni az erős fény miatt a lakás bizonyos részein, így speciel az íróasztalnál is. Erre lehet mondani, hogy forgassad már elfele, ha már van két kezed. De nem, ez nem lehetséges, mert másképpen nem látom a folyót és az azon közlekedő hajókat. Meg ki akar egy fehér falat nézni. Nincs más lehetőség, mint szenvedve, de valahogy kibírni ezt a borzasztó helyzetet... A másik probléma már kezd egy súlyosabb méreteket ölteni. Japánban nincs olyan, hogy óraállítás, így télen-nyáron, azonos az idő. Ez egyre kellemetlenebbé kezd válni mert az nem vicces, hogy reggel fél 5-kor, igen 04:30-kor teljesen világos és verőfényes napsütés van. És estére pedig viszonylag korán - mostanában már kinyúlt egészen fél 7-ig - sötétedik. Akárki akármit mond nem akkora hülyeség az óraállítás. Sokkal értelmesebb lenne, ha egy órával később világosodna és cserébe egy órával később sötétedne. Legalábbis nekem jobb lenne, és talán nem ébrednék fel minden nap legkésőbb már 5-kor. Vagy talán segíthetne a helyzeten egy sötétítőfüggöny beszerzése. Kezdetben teljesen elzárkóztam a dologtól, mert minek az a 28-dik emeletre, de napról napra közelebb kerülök az igenhez és nemcsak a világosság miatt, hanem az üveg napsugárzást felerősítő hatása miatt is. Meg nem biztos, hogy álomszerű lesz nyáron a 30-35 fok napi hőmérséklet után a 40 fokos lakásba hazaérni. És igen köszönöm a kérdést van klíma minden szobában, de az akkor sem tökéletes megoldás. Ennyit a kesergésről a "borzasztó" időjárás miatt, igaz jobb is, ha ezt a témát nem feszegetem, mert nem itt esett április közepén fél méter hó.

Most kicsit ugorjunk vissza az időben. Vagyis sokat. Egészen március elejéig. Ekkor történt, hogy két estét is Katával és Andrással töltöttem. Katával osztálytársak voltunk középiskolában és nem kevés helyen voltunk együtt az elmúlt sok évben. Teljesen véletlenül alakult az egész, mivel az utazásuk már korábban le volt fixálva, mint az én érkezésem Japánba. Első este Sindzsukuban voltunk csak, míg második alkalommal már kimerészkedtem az aktuális szállásukra Jokohamába. Igazából először jártam ott, de sajnos az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, és a szakadó esőben nem igazán volt kedvünk nagyobb városnézésre már amennyiben ilyenről lehet beszélni este 6 órai kezdés esetén. Azért mindez nem jelentett akadályt és tettünk egy kört a Minato Mirai-ban, ami Jokohama központi üzleti és szórakoztató negyede is egyben. Van itt minden, ami kell: vidámpark, hatalmas bevásárlóközpontok, felhőkarcolók irodaházaknak és hoteleknek. A legnagyobb látványosság talán a Yokohama Landmark Tower, amely a Tokyo Skytree építése előtt Japán legmagasabb épülete volt a maga alig 296 m magasságával. És ez szemben az őt trónról letaszító építménnyel egy "haszonnal bíró" dolog, mivel az alsó 48 szinten üzletek, éttermek, irodák, míg a felső szinteken egy hotel található. Nagyszerű látványt nyújtanak sötétben a Landmark Tower, a mellette található hullámot formázó Queens Square Towers hármas épülete és a folyamatosan változó színű Cosmo Clock 21 művésznevű óriáskerék, amely egyben óra funkciót is ellát, mivel pontosan 60 darab kabinja van. Itt néztünk körbe és továbbra is tartanom kell azt az szokásomat azt hiszem, hogy a kilátókba este kell mennem, mivel fentről az est/éjszaka fényei valahogy sokkal jobban tetszenek, mint a nappali kilátás. A bizonyíték a 60-dik emeletről:

Nagyon vicces történetek jöttek elő a múltból, kicsit olyan volt, mintha 15 évet visszamenve az időben éppen a Telekiben lennénk, legalábbis, ami a hangulatot és a viselkedést illeti. Sikerült az evésből és főleg a süteményből is hatalmas produkciót varázsolni, az este utolsó állomását jelentő bárról már nem is beszélve. Csodálatos fotók készültek, nagyon jó volt kiszabadulni az akkor már végtelenül unalmas szállodai életből. Köszönöm szépen még egyszer a találkozásokat és főleg a szakszerű idegenvezetést Katának az egykor otthonául szolgáló Jokohamában. A bizonyíték, hogy tényleg ott voltunk:

És még ugyanazon a héten következett az első hosszabb utazás is. A cél pedig nem volt más, mint Japán második legnépesebb és legfontosabb régiója, azaz a Kansai és azon belül is Oszaka. Szigorúan a népesség számát tekintve nem Oszaka az ország második legnagyobb városa, de valójában mindenképpen az. Ezt bizonyítják az ott székelő oktatási, gazdasági, ipari intézmények, vállalatok. Nem elhanyagolható a város és a környék kulturális élete és történelmi háttere sem. Elég érdekes kapcsolat van Tokió és Oszaka között. Kicsit mindkét oldalról megy a saját maguk másik oldal fölé helyezése. Vagyis hallottam mindkét helyszínről származótól valami nem túl kedves megjegyzést a másikról. Ebben nem tudok és nem is szeretnék állást foglalni, mivel Tokióról van csak valamilyen szintű, bár szignifikánsnak még messze nem nevezhető véleményem. Oszakában és a környéken csak néhány napot töltöttem a három évvel ezelőtti utazásom során.

Miért is Oszaka és nem egy még ismeretlen hely? A válasz rémesen egyszerű: meghívást kaptam nem kisebb személytől, mint N. Ádám barátomtól. Egy ilyen invitálásnak pedig ki tudna ellenállni, pláne ha ezzel egy korábban egyszerinek tűnő eseményből rögtön hagyományt lehet teremteni. Ugyanis történt tavaly márciusban, hogy Tokióban találkoztunk az első Knorr-os tokiói kiküldetésem alkalmával. És mit hoz a sors, majdnem pontosan egy évre rá újra egyszerre vagyunk Japánban. Ádám ezúttal is a már megszokott világvégi üzem vendégszeretetét élvezte. Mivel Fukui prefektúrában található a bizonyos helyszín, ezért úgy döntött, hogy ezúttal kihagyja Tokiót és a kétszer 3 órás vonatozást, és inkább Oszakában lesz a főhadiszállása. Ez nekem sem jött rosszul, mert végre elhagyhattam Tokiót. Az más kérdés, hogy először szembesültem a minden japánt súlyosan érintő ténnyel, azaz a vonatjegyek és főleg a Sinkanszen jegyek árával. Szóval tessék nagyon áldani és megbecsülni a JR Pass intézményét, mert az egy hatalmas ajándék minden idelátogatónak. Ez az egyik olyan dolog, amely miatt a helyiek nagyon irigyek a turistákra, mert nekik soha nem lesz esélyük hozzájutni a bérlethez. Ahogy jelenleg nekem sem a vízumom miatt még elég sokáig... Legyen annyi elég, hogy a Tokió-Oszaka oda-vissza jegy drágább önmagában, mint az 1 hetes szinte teljes japán vasúti hálózatra érvényes JR Pass. Sajnos nem ez az egyetlen vasúti bérlet, amelyből ki vagyok zárva, hanem szinte az összes, de egy egész jó még így is elérhető számomra is, amely sokkal több, mint a japán állampolgárok, akik semmilyet nem vehetnek. A vasút még indulás előtt:

A vasút még indulás előtt:

Szóval megvolt 1 év után az első komolyabb vonatozás, a mondjuk más kérdés, hogy ebből élvezni sajnos semmit nem sikerült, mert egy nagy túlélőtúra volt az egész utazás Oszakáig. Vannak bizony kellemetlen témák is, de nem leszek álszent és nemcsak a pozitív dolgok kerülnek elő. Utazás előtti este volt egy céges rendezvény Bernhard kollégám és az én érkezésemre. És ez elég jól sikerült. Túl jól is. Ennek viszont súlyos következményei voltak. Mivel okosan másnapra sikerült ütemezni a költözést a lakásba, ezért reggel rengeteg cuccal kellett felkerekednem új otthonom felé. Minden részlet nélkül rémálom volt az egész. Az alapesetben 50 perces út, tartott vagy 1 óráig, de akkor úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság az egész. Azt hittem soha nem érek oda és ott fogok szörnyethalni a metrón 2 bőrönd, 2 hátizsák és irgalmatlan mennyiségű nejlonszatyorral együtt. Utána a beköltözés is borzasztó volt, szegény ügynökök is láthatták, hogy több mint borzasztóan vagyok, így nem forszírozták nagyon a dolgokat és elég gyorsan sikerült lezavarni a hivatalos részt és már mentek is. Az egyetlen dolog, amely kicsit javít a helyzeten az a tény, hogy elég sok kollégám volt hasonló állapotban aznap. Eléggé zombi arcok lehettek az irodában az biztos. Még jó, hogy okosan szabadságot vettem ki a költözés és az utazás miatt, mert képtelen lettem volna dolgozni az 100%.

Így indultam el nyugat felé. Hamar elrepült a 2,5 óra és már meg is érkeztem a hotel halljába, ahol Ádám már várt, mivel hamarabb érkezett a városba. Kicsit furcsa érzés Ádámnak hívni, fogalmam sincs mikor használtam ezt utoljára, mivel az uszodai körökben Deutsch művésznéven tett szert világhírre az úriember. Remélem nem bánja, hogy innentől ezen a néven fogom említeni. Az utazások és korábbi kalandok miatt mindketten fáradtak voltunk, így aznapra nem is volt nagy program: rövid séta és evés. Itt meg kell emlékeznem Deutsch hősies produkciójáról, helytállásról, amelyet a japán konyhával szemben tanúsított. Jár neki a kalapemelés mindenképpen, mert több esetben is legyőzte önmagát.

Második nap – amely egyben az első teljes nap volt – Oszaka felfedezésére került sor. Két helyet kell kiemelnem feltétlenül. Az első a város egyik leghíresebb nevezetessége, az Akvárium, amely Japánban legnagyobbja is egyben. Ami tengeri vagy vízi élőlény az ott megtalálható kisebb túlzással. Fantasztikus hely, kötelező program, ha valaki kicsit is érdeklődik az élővilág iránt. Persze lehet itt jönni mindenféle környezetvédő meg állatvédő szövegekkel, hogy fogságban és erősen beszűkített élettérben tartani az állatokat micsoda gonosz és aljas dolog, meg hogy cirkuszi produkciót csinálnak belőlük meg ehhez hasonló érvek. Ez így mind igaz is, de, egy nagy de. Ha nincsenek ilyenek, akkor az emberek és elsősorban a gyerekek hol láthatják a természet eme csodáit, hol lehet nekik bemutatni és így megtanítani, hogy amennyiben nem vigyáznak a környezetükre, akkor ezen élőlényeket, növényeket fogjuk elveszíteni. A hely csúcsa egy óriási méretű akvárium, amelyben végtelen számú hal, cápa, rája található. Egy fajt feltétlen ki kell emelni, mivel ez egyben az intézmény szimbóluma és fő attrakciója is: a cetcápa, amelyből pontosan kettő darab uralja lenyűgöző méretével az amúgy hatalmas medencéjét. Emellett minden órában több, show műsorral felérő etetés is van (vidra, delfin, pingvin...). Másik fontos dolog a város szórakoztató negyede, ismertebb nevén Dotonbori. Egy neonfényekkel díszített étterem, bár és játékterem komplexum szinte az egész, amelyen a tömeg szépen lassan hullámzik keresztül. Szombat esti Dotonbori:

Természetesen nem lehetett kihagyni a környék kötelező helyeit, azaz a két ősi fővárost, Kiotót és Narát sem. Kiotó maga a megtestesült történelem, több mint 1000 templom és szentély található meg, amely azonban meg is illeti azt a várost, amely hivatalosan több mint 1000 éven a császár székhelye volt. Viszont a tömegközlekedés egyszerűen botrány. Nincs rá jobb szó, esetleg a tragédia tudná még jól jellemezni az állapotát. Mint minden valamirevaló 1,5 millió lakosú város, így Kiotó is rendelkezik metróval és S-Bahn szerű vasúttal. Az más kérdés, hogy ez a turistákat a legkevésbé sem érinti, mert a lehető legmesszebb futnak a népszerű célpontoktól. Ergo használhatatlanok. Marad a busz, mint egyetlen eljutási lehetőség A-ból B pontba. Ez viszont leírhatatlanul rossz. Japánban nem sok minden rosszabb, mint buszozni. Az egy dolog, hogy egyetlen buszméretet ismernek csak. És ez nem a csuklós, hanem még az otthon megszokottnál is kisebb szóló verzió. Itt még nem is lenne probléma, azonban a utastér, az ajtók, a fizetési mód, a járatsűrűség és egyáltalán az egész rendszer kialakítása szörnyű. Kettő ajtó, felszállni hátul, leszállni és fizetni pedig elől leszálláskor kell. Ez majdnem ugyanígy van Londonban is, de ott egyrészt a busz sokkal nagyobb, másrészt a belső tér arra van kitalálva, hogy lehessen mozogni. Ez Japánban nem így van. Szűk középfolyosó és hátulról szabályosan úgy kell átverekedni magad a tömegen ha le akarsz szállni. Egy esetben úgy kellett ordítani a sofőrnek, hogy még leszállnék, mert már zárta az ajtót. Ekkor a predátor üzemmód működésbe lépett. Először kellett használnom a helyi átlagsúlynál nagyobb tömegemet és eléggé durva módon ellökdöstem mindenkit az útból, hogy le tudjak szállni. Bármennyire is szép Kiotó, egy életre megfogadtam, hogy oda többet hétvégén vagy ünnepnap nem megyek. Soha. Csak hétköznap és akkor is leginkább kerékpárral leszek hajlandó közlekedni.

Nara hozta a szokásost, a nagy Buddha szobor továbbra is elképesztő alkotás, a szarvasokban pedig újra csak nem lehetett csalódni. A Tódai-dzsi templom egészen a közelmúltig a világ legnagyobb fa épülete volt, míg a benne található szobor, a Daibucu a világ legnagyobb bronz Buddhája az alig 15 m magasságával és a 450 t tömegével. A városban szabadon kószáló 3000 szarvas elképesztően pofátlan, minden ehetőt és nem ehetőt felfalnak és mindig éhesek. Ha mindehhez még hozzáadjuk a nem túl körültekintő és elég sok nem túl okoson viselkedő látogatót, turistát, helyit vagy nevezzük bárhogy embertársainkat, akkor nagyon vicces helyzetek születhetnek. Ez megnyilvánulhat sikítozásban, kiabálásban vagy menekülésben. A szarvasok eléggé agresszívak és ezek különösen akkor mutatkozik meg, amikor valakinél valamilyen elérhető helyen potenciális táplálékot látnak. Ez lehet akár egy kézben tartott térkép, egy szendvics vagy tényleg bármi. Mindent el akarnak venni és felfalni. Akár is megtörténhet, hogy a szarvas minden további nélkül beleharap az ember fenekébe, ahogy erre példát is láttunk.  Ezen kellemetlen, de kívülről feltétlenül vicces esetekről páran tudnának mesélni saját élmények alapján. Másodszor voltam ott, de nem volt semmi probléma, valahogy velem a szarvasok nagyon kedvesek és tisztelettudóak voltak mindig. Lehet a medvejelmez tette mindezt.:) Figyelmeztetés a Nagy Buddha csarnoka előtt:

A lesifotós működésbe lépett és a mestermű, csak sajnos az újdonsült haverom kicsit belepislogott:

Nagyon jó három és fél nap volt (hétfő ünnep volt Japánban), köszönöm Deutschnak a lehetőséget a találkozóra és nem elhanyagolható módon a szállást sem. Ezek voltak az első találkozásaim otthoniakkal és remélem, hogy nem kell túl sokat a várni a következő hasonló alaklomra sem.

A következő alkalom témája: legyen meglepetés (magyarul fogalmam sincs :D)

Dávid